Egyedüllét vagy párkapcsolat?

Tudom, nem egyértelmű a kérdés, és még én is bizonytalan vagyok benne, hogy egyáltalán meg tudom-e fogalmazni mire is akaork pontosan kilyukadni. Szóval nagy választás előtt vagyok. Sosem volt még párkapcsolatom és az emberek társasága nagy mértékben taszít, nélkülük tök jól megvagyok, viszont mostanában túl sokszor érzem azt hogy szívesen odabújnék valakihez, semmi többet, csak pár kedves szót. Furcsa elképzelni is ezt, hisz nem kaptam ezt soha sehonnan, és amikor megvalósíthatnám hogy valaki jobban megkedveljen mindig kihátrálok, nem érzem azt hogy kapcsolatot szeretnék.

Ha vissza tudnám pörgetni az időt nagyon szívesen kipróbálnám milyen leélni egy életet párkapcsolat nélkül, mert amúgy az életem összes többi részén életvidám és kiegyensúlyozott vagyok.

Viszont ha az ember egyszer már belelép egy kapcsolatba minden megváltozik, nem úgy tekint a világra, ahogy azelőtt, amikor még senkihez sem állt olyan közel. És persze, most mondhatjátok, hogy a párkapcsolatban boldog az ember, de félek, miutána sok párkapcsolatnak lehettem 'szemtanúja', hogy ez olyan mű boldogság. Hogy igazából csak azért vannak a másikkal, még az érett emberek is, hogy dícsérjék őket, hogy szeretve legyenek. Engem amúgy nem zavar ez az indok másoknál, csak magamnál. Zavar, hogy az evolúció/biológia/Isten/természet mint egy szeretetfüggővé teszi az embert. Mindenhonnan ez folyik, hogy ez az élet kulcsa, hogy lelki társért kell élni. Én viszont jelenleg a hivatásomban kapom meg az összes lelki erőt, támogatást, csupán ott nem emberektől. Szóval zavar ez az egész, hogy az ember alapvetően úgy van programozva, mintha rendesen függene a társas kapcsolatoktól, hisz mind tudjuk, az ember társaslény. Engem viszont magammal kapcsolatban zavar ez, olyan érzésem van mintha a saját testem diktatúrájában lennék, ami hozzám vágja hogy így nem lehetek boldog, pedig én így szeretnék boldog lenni. MIntha ez fizikailag lehetetlen lenne, ha ez csak valami politikai irányzat lenne lehet forradalmat indítanék ellene (jó, amúgy nem vagyok a forrongós típus, de magamban mérgelődök miatta rendesen).

Egyszerűen zavar, hogy be van korlátolva a lelkem. Kicsit olyan érzésem van, mintha nem is ember lennék, és ha pl. pszichológushoz mennék (nyilván akkor együtt is működnék, mert másképp nincs értelme), akkor csak átalakítani egy egészséges, párkapcsolatilag is kiegyensúlyozott, de teljesen átlagemberré ebből a szempontból. Olyan mintha nem lenne más út, de nagyon nincs ehhez kedvem, az lenne számomra az ideális, ha a testem feladná ezt a szeretetvágyat, és enélkül a szorongás és párkapcsolat nélkül tudnék élni, a hivatásommal, amiben alapvetően megkapom a szeretet egy különleges módját, csak nem embertől.

Remélem érthető voltam, ha nem is kapok olyan választ amiben úgy érzem, hogy tényleg megértenek, legalább kicsit kiírtam magamból.