Kedves szociofóbiások, írnátok nekem ide?

hát úgy konkrétan nem tudok példát mondani, hogy milyen szituációkban jön rám, mert a lehető összesben...

az én esetem nagyon durva. 16 éves korom óta tart, akkor halt meg édesapám, hirtelen nagyon összejöttek a dolgok, és végülis ez akkora törést okozott, amit még azóta se sikerült megragasztani.

akkor voltam pszichológusnál, többnél is, de mindegyik átdobott egy másikhoz, mert nem tudtak velem mit kezdeni. aztán végül elkerültem pszichiáterhez is, ott meg telinyomtak gyógyszerekkel, meg felírtak pár fajtát, hogy szedjem. szedtem én, de semmi sem segített.

most azóta itthon ülök, nem merek kimenni az utcára, nem merem felvenni a telefont, nem merek ajtót nyitni, semmi ilyesmit...

rohadt egy dolog ez.

édesanyámmal élek, rajta azt látom, hogy nem tudja elképzelni, hogy ez van, de mégis elfogadja. érdekes dolog ez.

nem piszkál érte, hogy kezdjek már valamit magammal, eltart (szégyenlem is magam, de ezt csak az értheti meg, aki benne van) de mégis, mintha azt gondolná hogy nincs semmi bajom, csak nem szeretem az embereket, vagy ilyesmi.

pár barátom maradt még így is, hála a jó égnek, ők járnak hozzám, jól elvagyunk a lakás falain belül is.

körülbelül ennyi jutott eszembe hirtelen, de ha van még valami konkrét kérdésed, szívesen válaszolok.

veled mi a helyzet?

Bocsi, hogy úgy írok ide, hogy nem tartozom a szociofóbiások közé, de ez fontos (szerintem, ha nem, akkor tényleg bocs).

Keressetek (előző, te is!) egy jó viselkedésterapeutát. Ne gyógyszerekkel próbálkozzatok, az nem segít, de minél tovább vagytok benne, annál félelmetesebb lesz minden. Csak azért, mert nem lesz mindig valaki, aki eltartson benneteket, és egyszer kénytelenek lesztek magatok intézni majd a dolgokat. Akkor az már lehetetlen lesz.

második vagyok. én is 22 éves lány.

és milyen kezelést alkalmaz rajtad az orvos?

mondhatni "szerencsés" vagy hogy téged ez még nem gátol a mindennapi életben. csak ennél durvább ne legyen!

nemtudom hogy ebből ki lehet e jönni valaha (valahogy biztosan), de drukkolok, hogy kikezeljenek!

csodállak hogy a fóbia ellenére mész, és teszed a dolgod. hogy mindennap küzdesz vele. bárcsak nekem is menne.

Hmm én is 22 vagyok, csak fiú. És én is szocfóbnak mondanám magam, enyhe eset, amiben egy pszichológus is megerősített. Nálam pánikroham sosem fordult elő, de én is remegek ha több ember előtt kell alakítanom valamit, amiben nem vagyok profi.

Az a bajom, hogy én konkrétan nem tudom mitől félek. Csak egyszerűen szorongok a szociális szituációk előtt (és csak ritkána alatta!). Tisztában vagyok a képességeimmel, tisztában vagyok azzal hogy én is és ők is emberek, nem érdekelnek a negatív kritikák, mégis elbizonytalanodok ha úgy érzem figyelik mit csinálok.

Ami miatt nekem szerintem kialakult az egyszerűen annyi, hogy kb egyetemista koromig nem kellett emberekkel érintkeznem. Ennyi. Nincs semmi probléma kommunikációs készségeimmel, csak gyakorlatom, tapasztalatom nincs benne sok, és még mindig újnak és emiatt ijesztőnek találok 1-1 helyzetet ahol emberekkel kell interakcióban kerülnöm.

Ami számomra megoldásnak látszik, az az amitől a legjobban tartottam és el akartam kerülni: felveszem az emberekkel a kapcsolatot :) Nehéz, de általában jól záródnak az "érintkezéseim". De minden alkalommal nehéz még mindig valakihez hosszászólni, valakivel találkozni. Igen nekem a találkozás talán a legnehezebb. Ha már köszöntünk, onnantól elvagyunk, legfeljebb nincs közös téma, ami kellemetlen, de ettől nem leszek rosszul...

Egyébként mostanában az tűnik a leghatékonyabbnak, hogy nem hagyom eszembe jutni az eljövendő alkalmat, ahol új emberekkel kell találkoznom. Konkrétan a belső monológom nem hagyom hogy szóba hozza. Ha csak "csendben" belerohanok a helyzetbe, akkor általában semmi rossz érzés nincs. Csak ha megszólal az a belső hang, a kelti a feszkót igazán...

17:53 vagyok.

Kedves kérdező, én nagyon kíváncsi vagyok a fejleményekre, írd le kérlek - ha van módod rá :)

Az is érdekel addig is, hogy milyen gyógyszert kaptál?

Egyébként meg kicsit ledöbbentem mikor az utolsó kommented második bekezdését olvastam... Tényleg hasonlítunk. Ez a "Százszor elmondom magamban mit fogok mondani" ez rám is illik teljesen. A fogalmazás nehezen megy éles helyzetben. Nyökögök sokszor én is és nagyon utálom hogy nehezen találom a szavakat élő alkalmakkor. Aztán meg az "inkább más útvonalon megyek, hogy ne kelljen beszélnünk", megint mintha csak rólam írták volna. Ki szoktam várni, lassítani, gyorsítani, hogy ne találkozzak annyi ismerőssel. Még akkor is ha tudom hogy csak köszönni fogunk egymásnak, akkor is inkább nem akarok találkozni... Pedig utólag aztán nem bánom hogy egymásra mosolyogtunk, de a dolog előtt inkább menekülök mégis...

Biztos vagyok benne, hogy van 1-2 negatív hiedelem bennem mélyen, amelyek ezeket a reakciókat kiváltják, csak egyáltalán nem tudom őket lokalizálni. Nem jut eszembe rossz emlék, nem jut eszembe rossz érzés régi helyzetekről... Az elkövetkezőkkel kapcsolatban pedig soha(!) nem jut eszembe ijesztő gondolat hogy pl "na most le fogom égetni magam előttük, végem van..." vagy hasonló. A "megfigyelhető" gondolataim között nem találok semmi negatívat, de mélyen valami mégis ellenem dolgozik.

olyan nem fordul elő veletek, hogy elvesztitek a hallásotokat? :D viccesnek hangzik, tudom.

ha muszáj egy idegen emberrel beszélgetnem, és persze a gyomrom egy csomóban van az egész szituáció miatt, akkor valahogy annyira akarok figyelni arra, amit mond, hogy teljes mértékben megértsem, és nehogy beégessem magam azzal, hogy hülyeségeket válaszolok, hogy egyszerűen kihagy a hallásom. vagy rebootol az agyam egymás után, nemtudom. és végül pont azzal égetem be magam, hogy folyamatosan visszakérdezek...