Szerintetek van olyan, hogy valaki életképtelen, és nem való erre a világra?

Elég régóta küzdök depresszióval, több mint 10 éve.. Pszichológusnàl voltam, nem segített. Idén leszek 30, a szüleimmel élek, ugyan külön hàztartàsban, de ők tartanak el.. ami persze nagyon bànt, és egyre megalàzóbb is a szàmomra. A végzettségemet megbàntam úgymond, nagyon nem én vagyok, ezért sem dolgozom benne. Minden munkát hamar feladtam, mert nem bírtam.. Azért is kérdeztem, hogy van-e olyan, aki nem erre a világra való, mert túl érzékeny vagyok, ezért sem bírtam sokàig az olyan munkàkat, amik fizikai, vagy monoton munkàk, mert úgy éreztem, "nincsen lelke", olyan munkàknàl meg, ahol el kell tudni magadat adnia, az nekem sosem ment. Mindig arra vàgytam, hogy értelme legyen a munkàmnak, de lehet túl àlmodozó vagyok, vagy mert nem voltam még igazán ràkényszerülve, hogy dolgozzak, és csak az legyen a lényeg, hogy pénzt keressek, meg tudjak élni. Szerintem az egyik legnagyobb hiba az volt az életemben, hogy nem szociális munkásnak tanultam tovább.. Ezt làtom az élet egyetlen értelmének, segíteni màsokon (persze jó vicc, tudom, amikor én is segítségre szorulnék..) még akkor is, ha az sem olyan legtöbbször, ahogyan azt elképzelem.

Úgy érzem, hogy apukàmmal túl szoros a kötődésem, ő mindig túl féltett engem, mindig inkább meg akart óvni, sokszor mondta, hogy ne menjek el dolgozni, pedig most màr ő is rájött, és én is szembesültem vele, hogy akkor az utcára fogok kerülni, ha ő(k) màr nem lesznek..

Nem tudom, mihez kezdjek, sokszor túl mérgező a légkör a szàmomra, a szüleim sokat veszekednek, nagyon sokszor elvàgyom innen, nagyon messze. Viszont, ugyanakkor így kénytelmes, belàtom, de nem vagyok így boldog, de sokszor azt érzem, hogy nekem úgyse sikerülne, ha elmennék, nem bírnám a munkàt, nem bírok koràn kelni, a kötöttségek,.stb.

Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy vannak kisebb nagyobb egészségügyi gondjaim is, amitől folyton hulla fàradt vagyok, vagy màr a depitől, ki tudja...

A màsik nagy "nehézség" a cicàim.. Van egy 19 éves cicàm, ő a mindenem, de szinte az utóbbi éveimet érte(is) àldoztam fel. Ő vesebeteg, és nagyon sokat kell vele törődni,kb. 2-3 órànként etetem, részletekben, mert kihànyja, ha gyorsan eszik, illetve "itatni" is kell őt, mert folyton szomjas. Sokan azt mondják a csalàdban, hogy túlzàsba viszem, és elkényeztettem... Most màr valóban ezt szokta meg, és sokszor ez is a félelmem a munkával kapcsolatban, hogy ki fogja őt gondozni, ha én nem leszek itthon.. Szerintem, màr nem élne, ha nem kapnà meg ezt az odafigyelést. Emellett van egy kisebb cicàm is, akit két éve fogadtam be, bent van ő is, mert nagyon félős, de neki egy külön szobàja van, együtt nem lehet őt hagyni az időssel, mert folyton ràugrik, nyüstöli az időset, amit az nem bír. Ezért, amikor az idős alszik, ami a nap nagyrészében így van, olyankor a kisebb kint van a hàz többi részében, illetve ki is viszem őt sétàlni. Tudom, hogy ez nem normális dolog, hogy valaki az àllatai miatt nem dolgozik, mert màsnak is vannak àllatai, aki mellette dolgozik, de az én cicàim, főleg a kicsi, nagyi igényli, hogy mellette legyek, és főleg nem bírnà ki egész nap egy szobàban, és abba én is belehalnék..:( Most úgy néz ki, hogy meglesz csinàlva a padlàstér, mert amúgy is meg kell a tetőt csinàlni, és akkor több tere lenne neki napközben, amíg én nem vagyok itthon. Ezért (is) félek elköltözni, ha sikerülne, mert itt így több helye lenne a cicàmnak

Nem tudom, mit kezdjek az életemmel.. Magànéletem 0, nincsenek baràtaim, kapcsolatom sosem volt, de azt hiszem, én ezt màr el is temettem magamban. Úgy érzem, hogy minden nappal több hal meg belőlem..

Köszönöm, ha valaki ad tanàcsot!