Miért gondolják sokan, hogy ha valaki elmondja a problémáit, sajnáltatni akarja magát?

Én kétféle esetben szoktam ezt tapasztalni. Az egyik a tipikus bunkó suttyó hozzáállás, ugyanezek az emberek azok, akik szerint mentális betegségek nem léteznek és az LMBTQ embereknek is csak az a bajuk, hogy nem volt sorkatonaság. Az ilyen korlátoltakkal nem lehet mit kezdeni, kerülni kell őket, amennyire lehet. Ha szülők, rokonok, függesz tőlük, akkor nehezebb, sokan ezért (is) vannak inkább pszichiátrián, mint otthon.

Van viszont egy másik eset is, amikor valaki tényleg csak nyavalyog, de nincs az a terápia, nincs az a szaktekintélyi konzílium, ahol megoldást tudnak találni a problémájára, mégpedig egyetlen okból... Mert ő maga nem akarja.

Tehát nem arról van szó, hogy a mélyvízbe bedobják és nem tud úszni, megfullad mert gyenge, de ha ott állna mellette valaki, aki lelkileg támogatná, akkor lépésről-lépésre tudna fejlődni. Hanem arról, amikor ígérget, de a legminimálisabb lépést sem teszi meg és még a terapeutájának is hazudik. Vagy mikor hospitalizálódik és annyira jó érzéssel tölti őt el a törődés, hogy folyamatosan keresi azokat a helyzeteket, ahol ő lehet az áldozat, akár tudat alatt is, mert safe-space függővé válik. Képtelen az élettel teljes valóságában szembenézni, képtelen felnőtt emberként funkcionálni, örökké egy gyámolításra szoruló kis hiperérzékeny valaki lesz.

Az ilyeneknél a gyógyszeres kezelés sem tud hatásos lenni, mert ha "felpörgeted" őket, akkor csinálnak egy csomó ostobaságot, megbántanak embereket, rendőrségi ügybe keverednek, ivászat, drog, szex, majd utána nincs az az orvos, aki előre megjósolja, hogy a többi tudatmódosítóval és az őt ért, sokszor ijesztő, sokszor felkavaró és bántó ingerekkel keveredve mit fog kihozni belőle, el tudja-e viselni a tudatot, hogy mit tett előző este, felfokozott idegállapotban.

Utána kap egy újabb diagnózist (bipoláris, borderline vagy mániás depresszió) és kap újfajta gyógyszert és rá is lépett a hosszantartó félrekezelések útjára.