Miért nem vesznek komolyan a szüleim?

Nekem ugyan nincs szociális problémám. v nem tudok róla :D

De van benne vmi mert nálam meg kis égő érzés jön elő a szemem körül. elkezdek viszketni is és nagyon idegesítő. Engem ténylegesen megnéznek a tetoválások/ékszerek miatt de már én naggyából megszoktam :)

Nemtudsz erre rákontrázni h igen is nézzenek kit érdekel. v beszélgess magadban akire ránézel gondolatban szídd le h ne nézzen. Vegyél erőt magadon és cselekedj.

Korban is hasonlóak vagyunk már:)

18/F

Hát ezeken a fóbiákon nem nagyon lehet segíteni.

Mondanám, hogy nézz szembe a félelmeliddel, de nem ilyen egyszerű, mert úgy sem tudsz szembenézni vele.

Viszont mégiscsak ez a megoldás, mert azzal ha többet mész emberek közé, megszokod, és akkor nem hatalmasodik el annyira, mintha mindig csak bújkálnál.

Én meg mindig attól parázok, hogy meg ne álljon a lift két emelet közt, főleg úgy, hogy még mások is ott vannak benne. És már volt hogy megállt :) Hát nem mondom egyből olyan rosszul lettem, hogy így legugoltam, és azt hittem most fogok meghalni. :D Hülye dolog, de ez már csak ilyen. Én sem tudok vele mit csinálni, de az nem megoldás, hogy mindig gyalog menjek fel mindenhova. Szóval, próbálom szokni a dolgot, és imátkozom, hogy ne álljon meg a lift.

Neked is ilyen lehet, csak emberekkel. Valahogy azt kéne bemagyarázni magadnak, hogy senki le se szarja hogy ott vagy, és nem néz téged senki. Megmondom őszintén, hogy pl az utcán így is van. Mert pl én mentem már ki totál festékes ruhába amikor a falat festettük, és bementem közértbe kaját venni, és előszőr hülyén éreztem magam, de aztán láttam, hogy senki rám se néz, így rájöttem, hogy tulajképp tökmindegy milyen ruhába mászkálok, senkit sem érdekel. mert MINDENKI MAGÁVAL VAN ELFOGLALVA!

ÉS amúgy rengeteg ilyen fóbiás van. Sőt azt mondom hogy minden embernek van valami fóbiája. Lehet, hogy anyukád pl ha kezébe adnál egy tücsköt, bogarat, sikítva rohanna ki a világból. <- pedig ez utóbbi még egy könnyen kezelhető, mint pl a pókfóbia is egyeseknél. (de hát az is csak úgy működik, hogy szembe kell nézni vele, szépen lassanként, mindig egy kicsit többet, és megszokja az ember előbb utóbb)

Úgy értem, hogy totálisan nem fogod megszokni soha, ez velószínű, de próbálkozni kell rajta. Emberek közé kell menni. Pl menj le minden nap a közértbe vegyél valami csokit, tökmindegy, lényeg, hogy szoktasd magad hozzá.

Lehet, hogy kell egy év, vagy 3 év, de lassanként meg fogod szokni, hogy nem olyan borzasztó dolog, és nincs senni akkor sem ha hibázol. Legfeljebb hülyének néznek. És? Xard le. Ne foglalkozz azzal, hogy ki mit gondol.

Hisz ő sem foglalkozik azzal, hogy te mit gondolsz.

Valahogy így próbáld meg túltenni magad ezen a dolgon.

Az biztos, hogy teljesen nem fog rendbejönni ez a fóbia, de valamennyire azért csak-csak.

Téged legalább elvittek pszichiáterhez.

Én évek óta nem voltam tisztességes kivizsgáláson, sőt ha bajom volt akkor sem jutottam el az orvoshoz.

Anyám állandóan az orvoshoz járt, de nekem mindig csak ígérte, hogy majd a szabadnapján elmegyünk.

Egyedül nem tudtam menni, mert nincs most orvosom a kartonom meg anyámnál van, mert az előző orvod már kiadta. Bonyolult.

A pszichológust/pszichiátert pedig felesleges pénzkidobásnak tartotta és szerinte én csak kényes vagyok.

Szóval teljesen megértelek. Nekem Aspergerem van de anyámék folyton csak kigúnyolnak, nem képesek elfogadni, hogy nekem más a gondolkodásom meg egyáltalán.

Minden nap végig kell hallgatnom, hogy egy senki vagyok és sosem viszem semmire sem.

Ha pedig szólok, hogy problémám van és próbálok arról beszélni, hogy mi bánt akkor jön a "jajj bele ne halj! Vegyél már erőt magadon!" beszólás és leintenek, hogy hagyjam abba a siránkozást.

Én próbáltam azt, hogy megmutattam anyámnak egy cikket az AS-ről. (Apámat nem mertem megkockáztatni mert ő csoda, ha néha 1 percre figyel rám. Ha én beszélni akarok vele ő sosem akar. De ha neki van mondandója meg kell hallgatnom, különben dühbe gurul...) Annyit értem el a dologgal, hogy anyám elolvasta az első két mondatot. Majd rákérdezett mi ez. Pedig már elmondtam, hogy arról lesz szó mi történik velem. Mindegy... olvasta még kb 15 másodpercig majd beleunt és otthagyta az egészet, hogy őt ez nem érdekli.

Én ezen felidegesítettem magam, hogy az ilyen nő minek szül gyereket. Úgyhogy itt véget is ért az ügy.

Ne haragudj, hogy sokat írtam csak nem bírtam már magamban tartani. Pont ez foglalkoztatott engem is már legalább 5 napja.

Nálunk még olyan is volt, hogy miután az orvos kimondta a diagnózist és az én oldalamra állt szüleim folyton ócsárolták, hogy nem ért a szakmájához. Meg hogy ez nem is betegség, csak hiszti.

Gondolom nálatok is hasonló a helyzet és ilyen kedves megjegyzéseket kell elviselned. :(

Engem egyébként nagyanyám azzal nyaggat, hogy nekem szociális fóbiám van, mint pl. neked. Pedig ez nem igaz én csak egyszerűen szeretek egyedül lenni és nem feltétlenül érzek késztetést, hogy társaságba menjek.

Állandóan mondja, hogy nekem kezelésre van szükségem.

Nem lehet kibírni idegekkel.

Huh, szomorú volt olvasni a kérdést és a válaszokat is:(

Sajnos nekem is ez a bajom, plusz beilleszkedési probléma.

Engem sem vettek komolyan anno, tiniként, akkoriban még nem is hallottak ilyenről Magyarországon. Nem akarom leírni a dicső folyamatot, miként lettem zugivó, miként kerestem a kerülőutakat, ha bárhová kellett menni,hogy milyen pánikban rohantam ki órákról , és hogy mennyi helyről utáltak ki ezért, mert "furcsa" voltam.

Most már hála Istennek sokkal jobban vagyok, teljes egészében nem gyógyul ki az ember. Ez iszonyat banális lesz, de nekem sokat segített a reggeli futás-egyedül, és egy türelmes fiú, vagy néma váróteremben-rendezvényen egy üveg víz, amit elkortyolgatok-vagy az emberek cipőit nézegetem. Hidd el abban a tömegben is sokan küzdenek ezzel:I

Sajnálom, hogy szüleid ilyenek.