Annyira durva szorongásom van, hogy inkább véget vetnék az életemnek, minthogy maszk nélkül kelljen megint az utcára mennem. Ezt már sosem tudom kezeltetni?

21 éves nő vagyok, és ez az egész dolog 14 éves koromban kezdődött el, mikor középiskolába kerültem. Ott napi szintűvé vált az, hogy (leginkább) a fiúk kiröhögtek, csúnyának hívtak, vagy a vékonyságomon viccelődtek. Ez az utcán sem maradt abba, nagyon sokszor mikor mentem a buszomhoz, a fiúk odajöttek hozzám, nevettek rajtam, viccből megkérdezték, hogy leszek-e a barátnőjük, vagy szimplán mikor szembejöttek velem az utcán, utána hallottam, hogy röhögnek mögöttem (,,Úristen, láttad azt a csajt?" Például...). Ez az egész akkor maradt abba, mikor olyan mély depresszióba estem, hogy végül az iskola javasolta a magántanulóságom, és én éltem vele. Itt elteltek az évek, rengeteget voltam otthon, csak akkor mozdultam ki, ha a szüleimmel mentem valahova, és viszonylag ki is gyógyultam a depresszióból. Viszont az iskola véget ért, nekem meg elkellett kezdenem boldogulni az életben, ami nagyon nehezen ment. Rájöttem, hogy már jó 6-7 éve, nem merek utcára lépni, illetve ha megteszem, mélyen lehajtott fejjel járkálok. A koronavírus számomra egy igazi áldás volt, amint rám került a maszk, azonnal bemertem vállalni, hogy eljárjak egyedül a boltba, elugorjak kutyátsétáltatni, és hasonló hétköznapi dolgokat, amiket a normális emberek csinálnak. Viszont, akár rajtam volt a maszk, akár nem, és meghallottam, hogy pár tini elkezd nevetgélni vagy sugdolózni ahogy elhaladok mellettük, vagy szimplán eggyel csak találkozott a tekintetem (úgy, hogy nem volt rajtam maszk), az öngyilkosságomat tervezgettem mindig az egész hazafelé vezető úton. Amint hazaértem, mindig rá is készültem, hogy megteszem, de végül minden alkalommal túl gyáva voltam hozzá. Tudom, hogy ez az egész élet nem nekem való, és sosem leszek képes megszeretni az embereket, ki nem állhatom őket, minden emberről az jut eszembe, hogy vagy bántani fog, vagy ha fiatalabb lenne, akkor a múltban biztos bántott volna. Mindig mikor utcára kell lépnem, az nekem felér egy háborúval, még így maszkban is, és attól félek, hogyha elmúlik a koronavírus, és nem kell többé maszkot hordani, megint rendszeres lesz a ledegradálásom. Amit már tényleg nem fogok tudni elviselni.

Jártam pszichiáterhez, pszichológushoz, évekig. Szedtem gyógyszereket. Sosem segített rajtam semmi, mintha az agyam teljesen máshogy funkcionálna, mint egy normális emberé, és ezen szerintem nem lehet segíteni. Utolsó reményeim között van, hogy hátha találok valakit, aki hasonló gondokkal küzd/küzdött, vagy tud tanácsot adni, hogy hogyan lehetne ezt a betegséget legyőzni, mert egyre inkább elvesztem a reményt, hogy valaha is megszabadulok a szociális fóbiámtól.