Van ebből kiút?

Kedves kérdező, először is tudd, hogy rám számíthatsz. Én meghallgatlak, és szeretnék segíteni neked. Értékes vagy, függetlenül attól, miket mondott neked anyukád. Valószínű el se tudom képzelni miken mehettél át, de tudnod kell, hogy van számodra is kiút! Azt is megértem, hogy kábítószerekhez nyúltál, de sajnos az nem oldja meg a problémákat, esetleg feledtetni rövid időre, de sajnos ront a helyzeten hosszú távon :(

Ebben a mai elkorcsosult világban sokszor nagyon nehéz az embernek megállnia a helyét, hiába tűnhet úgy kívülről, hogy semmi gond.

Én keresztény vagyok, élő hitű, reményteljes, és ennek egyetlen oka van.

Nem az, hogy sikeres vagyok: nincs milliós vagyonom vagy fizetésem.

Nem az, minden összejött nekem az életben: évekig kényszerbeteg voltam, szüleimmel éltem, volt, hogy kimozdulni se tudtam otthonról.

Azért vagyok boldog, és van reményem, mert Krisztus megmentett engem. Ahogy téged is, és mindenkit. És ez a lényeg! Ő képes egy boldog életet adni neked, képes arra, hogy begyógyítsa a múltadat, a sebeket, a fájdalmakat, minden rossz dolgot! Olyan boldog lehetsz, mint soha!

Ha bármi kérdésed van, vagy csak beszélnél még valakivel írj bátran!

Szívesen chatelek veled. Tudd, hogy értékes vagy!

Nálunk is ivott anyám, egyszer akkor próbált öngyilkos lenni amikor nyári táborban voltam, testvérem fogadta apám hívását sose felejtem el azt a pillanatot, utánna voltunk bent nála a kórházban (de lehet hogy pszichiátria volt, arra nem emlékszem, talán 8-9 éves voltam), az is egy életreszoló "vidám" gyerekkori emlék lett...

Többször mentem arra haza hogy tasak részegen fekszik a kanapén, volt hogy reggel mielőtt indultam az iskolában már akkor is igy volt (olyankor mindig én érkeztem elsőnek :D), gyakran ébredt éjszaka, ilyenkor a falnak dülöngélt, elesett, bekapcsolta a tv-t, nekiállt főzni, attól rettegtem hogy felgyújta a házat (ezek kb 10-15 éves koromig mentek)

4 pedadógus rokona van, sokszor voltak nálunk, tudták mi a helyzet de egyikük se óhajtott érdemben segíteni, inkább csak azért jártak át hogy legyen min sóhajtozniuk, megbotránkozniuk, pletykálniuk.

Apámba nem kezdem bele mert ő is megér egy misét, anyám őt is kicsinálta fizikailag, idegileg, nyilván nem tudta kezelni de ő legalább sose akart nekünk rosszat.

Ennek ellenére most már felnőtt fejjel inkább segítséget kértem volna valamelyik értelmesebb tanáromtól (na nem tőlük) és nem bántam volna ha kiszednek onnan.

17 vagy, nemsoká nagykorú, én ennek ellenére felkeresnék valakit hátha ki tudnak emelni onnan mert hiába töltöd be a 18-at nemsoká, nagyon nehezen fogod tudni elkezdeni az életed megfelelő támogató környezet nélkül és szükséged lesz rá hogy 1-2 évig hogy normális, szerető emberek vegyenek körül akik segítenek ezt feldolgozni és tovább tudsz lépni, találsz egy kezdő irányt amerre el akarsz majd indulni, lehet valamelyik nagybácsi/nagynéni/unokatestvér tud segíteni.

Anyádat temesd el, az ennyire önző emberek nem érdemlik meg hogy egy percet is rájuk szánj, ezeket a lelki sebeket amiket okoztak SEMMI nem gyógyítja be. Idővel talán jobb lesz, van egy csomó dolog amiért lehet és van értelme élni, szépen lassan ezek az öngyilkos gondolatokat megtanulod kezelni, elfogadni hogy ez van, neked ez jutott.

Ne a párodhoz, szerelmedhez menekülj hiába gondolod hogy ő az egyetlen mentsvárad, neked egy (de inkább 2) értelmes, intelligens, megértő és segítőkész felnőtt ember út- és példamutatása kell, ezért is lenne jobb egy rokon akiben meg tudsz bízni.

A szerelmed persze ne engedd el, az majd szépen alakul

Azt még lehagytam hogy amikor látta hogy feszült ideges voltam akkor csakazért is rátett egy lapáttal hogy éreztesse hogy ő a főnök, idegbeteget csinált belőlem, máskor meg úgy kezelt mintha neki kellene énrám támaszkodnia (13-14 gyerekre...), azt is megkaptam hogy örüljek hogy nem hozott a nyakamra egy nevelőapát (mintha értelmes ember szóba állt volna vele...)

Van amúgy kiút, elég sok embert ismerek az egyetemen akik sokkal rosszabb dolgokat éltek át és mégis boldogulni tudnak nap mint nap