Pánikbetegség, szorongás. Hogy kerekedjek felül?

25 éves nő vagyok. 14 éves korom óta pánikbeteg.

Családi háttér röviden: alkoholista édesanya, aki főzni nem főzött ránk, és lelkileg folyton zsarolt engem. Adósságokba keveredett, és lelkileg rám támaszkodott, amikor 12-3!! éves voltam. Folyton sírt, hogy nincs pénze, ellopta az ékszereimet, és zálogba adta őket. Összeugrasztotta az egész családot. 3 testvérem van. Ebből egy mentálisan beteg és erőszakosabb. Édesapám nevelt minket, illetve miután elvált az alkoholista anyámtól lett egy új párja, akit anyámnak nevezek.

A pánikbetegségről:

14 évesen arra mentem haza, hogy az alkoholista anyám a hányásában feküdt, és teljesen részeg volt. Én húztam fel az ágyra, én mostam fel. Abban a pillanatban összetörtem mentálisan, és azóta nem tudok felállni. Először úgy kezdődött, hogy haza kellett kísérniük a barátaimnak iskolából. Utána már a tanáraimmal is beszéltem, hogy ne feleltessenek. 1 hét alatt 8 kilót fogytam, minden reggel hánytam. Aztán végeztem a gimivel, és 3 évet otthon maradtam és nem csináltam semmit. Igen, gáz, de a túlélésre mentem. Reggeltől estig pánikérzésem volt, szorongtam, úgy éreztem, mintha egy másik világban lennék. Jártam számtalan pszichológushoz, pszichiáterhez, szedtem nyugtatót, altatót.

Aztán elhatároztam, hogy ez nem mehet így, és elkezdtem az egyetemet. Eközben egy lelkileg bántalmazó kapcsolatba kerültem, illetve a haldokló nagymamámat ápoltam. Itthon közben a bolond bátyám megkeserítette az életemet.

Rengeteget tudnék mesélni, de a lényegre térek:

Van diplomám, most csinálom a mestert, de már kezdem lelkileg feladni. Karantén van, itthon élek, nem mehetek sehova, mert az Apám és a párja is veszélyeztetett, meg most nem is lehet nagyon sehova. Minden nap szorongok, nyugtatóval alszom. Sokszor felkelni is nehéz, egyszerűen nincs erőm. Az egész életemet félelemben élem. Próbáltam változtatni: edzek, barátkozom, de az emberek teljesen elutasítanak. Nincs egy barátnőm sem, illetve a párkapcsolat sem jön össze, mert kerülnek az emberek. Dolgozni még sosem dolgoztam, mert a boltba is félek megint kimenni. Hogy hogy jöttem anno rendbe? Az egyetem helyretett, azonban most, hogy online van minden, olyan pánikrohamokat kapok, hogy sokszor kihagytam az órákat, mert nem mertem részt venni. Gyűlölöm ezt Tök szívesen dolgoznék, élnék, és nem tudok.

Ha tömegbe megyek, vagy boltba, nem tudok az emberek szemébe nézni, mert szorongok. Vannak jobb napok, de több a rossz. Amikor meg erőt veszek magamon, hogy talpra állok, jön valami, ami duplán ront a helyzeten. Mint írtam, rengeteg helyen próbáltam ismerkedni, BA alatt koliba is jelentkeztem, de egyszerűen szerintem érzik az emberek, hogy valami nem stimmel.

Én nem ilyen életet akartam magamnak. Ezt az általános szorongást nem tudom megfogalmazni, de sokszor nyugtatóval sem tudok aludni, van, hogy hajali 5-ig azt érzem, hogy elönt az adrenalin, és nem megy az alvás.

Az egyedüli, akivel erről beszélni tudok, Apa párja, látja, hogy min mentem keresztül, ismeri az egész szitut, mióta ismerem, nagyon sokat változtam, de még mindig nem eleget. Olvasok, kitűnő tanuló vagyok mesteren is, viszont én dolgozni is akarok, de nem merek. Utálom ezt az érzést, ezt a mindennapos szorongást. Őszintén, minden kiváltja. Döntések meghozatala, minden. Reggel általában gyomorgörcsre ébredek, és kezdődik minden előröl.

Így, hogy COVID van, még nehezebb.

Őszintén, aki elolvasta, és van tanácsa, annak köszönöm. Tényleg. Aki szán erre pár percet. Tényleg nem látom a fényt az alagút végén. Nyilván ez sajnáltatós szövegnek hangzik, de ennyire rosszul vagyok. Nem, nincsenek öngyilkossági gndolataim, mert szeretném megoldani a helyzetet. Csak nincs ötletem, hogy.