Hogy szedjem össze magamat, hogy elmenjek pszichológushoz így?

Előre leszögezem, hogy nem sajnáltatni akarom magamat, vagy panaszkodni , vagy nyafogni, vagy hisztizni. Igazából nem is értem, hogy miért akarom kiírni ide, meg hogy konkrétan mit is akarok. Viszont most egyszerűen valahogy túl sok stressz ért sztem, lehet igazából csak ezért jön ez most ki rajtam, bár nem is értem, hogy miért kell pont ezeknek kijönnie rajtam...Inkább megpróbálom elmagyarázni.

Most volt az utolsó rendes hetem az egyetemen ebben a félévben, és erre a hétre 5 zh-m jutott, meg egy beadandó bemutatás, meg jövő héten is lesz egy zh még. Tegnapelőtt sikeresen megírtam az utolsó zh-mat a héten, utána olyan voltam, mint akin átment egy kamion. Általánosságban a kedvem is rossz volt a héten, hét elején meghúztak egy tárgyból, próbáltam könyörögni a tanárnak, pont azon a napon tűnt el az egyik kismacskánk, két zh-ra való tanulás közötti szünetben a macskámat kerestem az utcákban....aztán másnap elütve találtunk rá. A hét többi részében borzalmasan éreztem magamat, főleg a kismacskám miatt, ha visszagondolok rá, akkor még most is meg tudom siratni.

Minden ok volt egészen addig, míg most hétvégén fel nem hozódott az, hogy még mennyi tárgyunk van a képzésen, és hát nekem van 2 rosszul elcsúszott tárgyam, amire épülnek tárgyak, és ezek miatt csúsztam, meg elég problémás, mert a távoktatás miatt fogalmam nincs miként taktikázzak, hogy jó legyen. Egyikből már csak egy alkalmam van, utána maximum a méltányossági ment meg a kicsapástól. Amióta ebbe belegondoltam azóta folyamatosan ezen rágódok, meg stresszelek és szorongok. Már annyira kilátástalannak látom magamat a szakon, hogy el is sírtam magamat többször, és rengeteg rossz gondolatom van. A fejem is egész nap fáj, meg a mellkasom is.

Igazából most jön a lényegi része az egész kérdésnek...mert tisztában vagyok azzal, hogy nem áll meg az élet az egyetem miatt, és eddig is tudatában voltam ennek, csak most valamiért borzalmas érzelmi áradat lett úrrá rajtam.

Tudni kell rólam, hogy az év kezdetén ellátogattam a egyetemi tanácsadó pszichológushoz, ami egy rossz döntés volt a részemről, teljesen ki voltam, nem is tudom minek kellene neveznem az az állapotot, de nem depressziós voltam csak és kizárólag, igazából valahogy csak elkezdett valami bekapcsolni az agyamban, és elgondolkodtam, hogy gyerekként egy mentális beteg anyával és egy agresszív apával, egy totál összebarmolt családban nőttem fel, és vhogy így bekattant, hogy mennyi mindenért ez tehető felelőssé, és akkor ugye a pszichológusnál már kb. segítségkérésért mentem. Viszont annyira fura volt, meg nem is tudom....nem tett rám semmiféle pozitív hatást az a pszichológus, meg olyan ijesztően nézett, és közben mosolygott....fura volt nagyon. Azt beszéltük meg, hogy keresek terapeutát, ebből viszont nem lett semmi. Nem igazán engedhettem meg magamnak heti 10 ezret, és csak alapítványi volt, ami szimpi sem volt, meg igazából elszégyelltem magamat, és tudom ez így teljesen nevetséges...Aztán nem tudom, elmúlt az a rossz állapot egy időre, és összekaptam magamat valamennyire, amiatt hogy h*lyén éreztem magamat.

Viszont azóta is van, hogy visszatérnek ezek a rosszabb időszakok. Depressziósnak is érzem magamat, üresnek is érzem magamat, motiválatlan vagyok, feltörnek bennem rossz emlékek, úgy érzem teljesen hiába való pl. az egyetem, mert úgyis én csak anyám gyereke vagyok, aki egy semmirekellőként végzi majd egy szerencsétlenként, meg majd később kijön rajtam az ő betegsége is, és teljesen felesleges minden. A vége pedig az, hogy már képes vagyok csak úgy elsírni magamat. Rosszul vagyok a családomtól is, hogy mindent materialista síkon mérnek, még a szeretetet is. Apám az csak a szavakkal tud dobálózni, egyik nap összeszólalkoztunk, és a fejemhez vágta azt hogy depressziós vagyok, utána közöltem, hogy lehet az vagyok, és először beszéltem arról, hogy egyszer elmentem pszichológushoz..Ennek is az lett a vége, hogy semmi választ nem kaptam, mintha nem is mondtam volna...Ezután pedig bementem a szobámban, és ott bőgtem, nem tudom, hogy bepánikoltam, talán egy kicsit igen, elkezdtem erősen levegőért kapkodni, aztán elkezdett jönni ez a késztetés, hogy valamivel fájdalmat okozzak magamnak. De ennek is tudom az okát, sose kaptam gyerekként sem olyan érzelmi támaszt, ami normális lenne, és ez már triggerel...

Nem mondom azt, hogy öngyilkos akarok lenni, mert semmi okom nincs rá, és vannak céljaim ha összekapom magmat, csak van ez a a dolog az elmúlt 1 évben, hogy olyan mintha az érzéseim elviselhetetlenek lennének, és teljesen mindegy, hogy kinek beszélek róla, akkor sem lesz könnyebb. Azt se mondom, hogy az elmúlt 1 évben kezdtek előjönni ezek az öngyilkossági/önsértő gondolatok, mert emlékszek, hogy gyerekkoromban, mikor a szüleim veszekedtek mindennap szinte, akkor is mikor már sok volt arra gondoltam összegubózva a szobámban sírás közben, hogy jobb lenne elvágni a csuklómat, de sose jutottam el a cselekvésig, és nem is fogom megtenni. De akkor is már frusztrál ez az egész, és tudom, hogy valami bajom van, de rettentően félek kezdeni is ezzel bármit, meg itt ez a járványidőszak is, tudom, hogy ha elkezdeném ezt, akkor rengeteg pénzembe is kerülne, valószínűleg az egyetembe is belekavarna pozitívan és negatívan attól függően mit hozna ez fel bennem. Van amikor úgy érzem teljesen ura vagyok magamnak, és most akkor minden ok, jól csinálom, nem fogok senki terhére lenni, egyetem utánig kibírom, hogy elmenjek pszichológushoz. De most erősen meginogtam... Fogalmam nincs, hogy mit kellene tennem. Egy selejt hulladéknak érzem magamat a föld felszínén... Ismerem magamat, és tudom, hogy ezt a kérdést is meg fogom bánni, hogy kiírtam, mert majd 1-2 nap múlva el is felejtem, hogy mik jöttek fel bennem, és hogy idegesít az egyetem is, és majd csinálom a dolgaimat ugyanazzal a lelkesedéssel, és örülök magamnak. De most már egyre jobban zavar, hogy tudom nem okés, az az érzelmi áradat, ami feltör bennem, és hogy legszívesebben elvágnám az ereimet, vagy földhöz vágnék egy poharat. Tippjeim vannak mi lehet a bajom, rengeteget olvastam neten különböző témákban, diagnosztizálni nem akarom magamat. Egyébként valahol abban sem hiszek, hogy ha pszichológushoz mennék, akkor segítene-e rajtam, vagy hogy sikerülne-e találnom egy olyat, aki nem azt látná bennem, hogy túl problémás vagyok, és jobban megéri inkább pánikbetegekkel foglalkoznia, vagy vmi jobban megfogható problémával, ami orvosolhatóbb. Egyszerűen csak nem kellett volna megszületnem, de most küszködhetek magammal, később meg majd a környezetem velem, ha még nem vagyok teher.

Sajnálom, hogy ilyen hosszú lett, nem igazán tudtam milyen céllal akarom ezt leírni, meg mi a kérdésem...

23/l