Szóljak erről a szüleimnek?Ez normális kamaszkorban?

Régen életvidám voltam, és mindenki mondta, hogy senkit nem látott többet nevetni mint engem, viszont már akkor is könnyen elsírtam magam mindenen, és úgy álltalában elég gyorsan változott a kedélyem.

Mostanában azomban megváltozott helyzet, és vannak boldog pillanataim, de sokszor érzem azt, hogy igazságtalanul bánnak velem (pl. van két nagytesóm, és nekik mivel már egyetemen vannak nagyobb problémáik vannak, és ezért az én problémáimat kinevetik, hogy "jajj, de aranyos, ők is azt hitték régen, hogy ez nagy probléma", és ez megy születésem óta!),és hogy legszívesebben kiugornék az ablakon, hogy rájöjenek, hogy nekem is vannak súlyos problémáim.Persze a haláltól való félelem mindig visszatart, és hamar lenyugszom. Ez így normális kamaszkorban, vagy esetleg szakemberhez kéne fordulnom?