Valóban szociopata lennék?

Ezek rám is illenek...Voltam bent pszichiátrián mivel az orvos bevitetett de ott nem tudták eldönteni mi "bajom" lehet :D

Eléggé érdekesen működik az ember nem igaz? Az ember azt hinné egy pszichiátert nem lehet össze zavarni erre vagy félre vezetni erre... :D

- Az a gond a "pszichopata", meg a "szociopata" kifejezésekkel, hogy mostanában divat ezzel megvádolni a másikat, ha már az egyik tünetét egy kicsit is mutatja. Ugyanez vonatkozik az autizmusra is véleményem szerint, de az mindegy is. Nézd, én azt mondom, hogy ha te objektív értelemben ilyen vagy ténylegesen, ahogy leírtad, akkor tényleg szociopata vagy. De lehetséges, hogy amikor ezt mondja neked valaki, akkor csak abban a pillanatban tart ennek. Mindenkivel megesik, hogy az aktuális kedve miatt esetleg nem foglalkozik a másik fél érzéseivel, vagy ha 2-3 bántó dolgot mondasz véletlenül. Amennyiben olyan emberek mondták ezeket neked, akikkel élsz, akkor érdemes esetleg magadba nézned, mi lehet a gond. Ha erre képes vagy, én már nem tartanálak ilyennek. Ugyanis az önkritika az első jele lehet a lelkiismeret-furdalásnak, amivel már nem is vagy szociopata.

- Különben ne aggódj, engem is vádolt már meg a bátyám azzal, hogy én is szociopata vagyok (vagy lehet, hogy pszichopatát mondott, fene se tudja), de ez egyszerűen nem igaz. Beismerném, ha így lenne, de más emberektől pont az ellentétét hallottam. Sokan mondták már, hogy jó a fogalmazási, meg az előadási készségem, képes vagyok a másik szemébe nézni és amikor véleményt nyilvánítok, mindkettőnk lehetséges nézőpontját figyelembe veszem. Érdekel a másik nézőpontja, érzelmei, véleménye és ezt tudtára is adom, ellenvéleményt várok el. Amikor vitázok valakivel, arra törekszem, hogy ne legyen a diskurzusnak győztese, meg vesztese. Emellett szeretek segíteni is, még akkor is, ha esetleg a másik fél visszaél vele. Szóval igen, én határozottan kijelentem magamról, hogy nem vagyok szociopata, bátyámmal nagyon el van mérgesedve a viszonyom és azért mondta (de ennek már 3 éve). Különben ő a te eseteddel ellentétben meg se indokolta, hogy miért tart engem ennek. Egész gyerekkoromban durva szavakkal dobálózott felém, és tudod mi a poén az egészben? Pont, hogy ő rá illenek azok a szavak.

- Viszont én vele ellentétben meg tudom indokolni, hogy én őt miért tartom szociopatának (meg pszichopatának - inkább ennek). Ő tényleg nem nézi a másik érdekeit, csak a sajátját (ő maga is mondta, de nem balhés helyzetben). Besötétített szobában kácsong a számítógépe előtt (30 éves korára), elfoglalja magát, de többnyire inproduktív, eközben a családunk múltján és személyein hergeli magát gondolatban. Amikor valami nem tetszik neki, hirtelen felindulva, érzelemmentesen, de szúrós/villogó tekintettel elkezd tőrni, zúzni mindent és mindenkit. Amikor kitombolta magát, fennhangon, hisztérikusan, széttárt kezekkel elkezd nevetni. Ő tényleg szadista, mert velem ellentétben ő nem végső elkeseredettségében nyúl a személyeskedés eszközéhez, látszik rajta a gonoszság olyankor, amikor meg tudja bántani az embert, ebből építi az önbizalmát. Képtelen együtt dolgozni más emberekkel, köszönhetően annak, hogy nem tud alkalmazkodni a másikhoz, szóval él a kis bezárt világában, ahol még saját magának is hazudik. Soha nem kapcsol lámpát, amikor tevékenykedik a házban. Amikor eszik lehajtott fejjel, a szemével sunyin fürkészi a másikat és látni, hogy valamit tervez magában. Viszont amikor annyi idős volt, mint most én, akkor egy kreatív, művelt, ambíciózus srác volt, akire felnéztem gyerekként, második apámként tekintettem rá. Azt nem szeretném megosztani (hogy ne legyen túl felismerhető az irományom), hogy honnan és kik & mik által lett ilyen (nem csak miattam), de valamikor 21-22 éves korában tört össze benne valami. Iránta egyszerre érzek szomorúságot, csalódottságot, félelmet és haragot.

- Na mindegy, azért osztottam meg veled ezt a történetet, hogy egy elsőkezes példán keresztül ki tudd magad véleményezni. Te is ilyen vagy, mint a bátyám? Rövid időre ignoráld, hogy mit mondanak rólad, fel kell ismerned magadól, hogy milyen is vagy. Ha nem megy, fordulj pszichológushoz, aki nem fog attól tartani, hogy megmondja az igazságot. Próbáld kitalálni, mik azok a szövegkörnyezetek, testbeszédek a részedről, amik alapján megvádolnak ilyesmikkel. Ha megtaláltad ezeket a kedvezőtlen személyiségsémákat, próbáld leépíteni magadban. Ezután az új emberekkel legyél sokkal nyitottabb minden téren. Akik pedig megvádoltak, azokat egy ideig ignoráld, majd pár hónap múlva velük is legyél másabb. Ha tényleg szociopata vagy, akkor is képes vagy leépíteni magadban a felismert a hibáid, ez csak rajtad múlik.

20/F

Valamit tisztázzunk. 25 éves kor előtt nem lehet pszichopátiát diagnosztizálni, mivel addig még fejlődésben van az agy.

Valamiért nagyon divatos lett az utóbbi időben ez a “vajon pszichopata vagyok?” rögeszme. Az instabil identitású emberek könnyen magukra ragasztanak bármilyen címkét, amivel gyorsan azonosulni tudnak - sokszor hiteltelen forrásokból. A pszichopátiában semmi olyan nincs, amit a hálivúdi filmipar képvisel. Sőt.

A legjellemzőbb pszichopátiás sajátosságok:

-Asszertivitás

-Magas stressztűrő képesség

-Stressz alatt a szinte zavartalan teljesítmény

-Versenyszellem

-Pragmatikus gondolkodás, alacsony/0 affektív empátia.

-Magas kontrolligény

Mit nem érez egy pszichopata:

-Gyász: Egy kicsit sem.

-Sajnálat: Nem.

-Depresszió: Sok pszichiáter úgy nyilatkozik a pszichopátiáról, mint a bipoláris zavarról. Viszont csak és kizárólag a mánia van jelen, a depresszív epizódok hiányoznak.

-Félelem: Legalább ez az egy igaz rólunk, amit a konyhapszichológia állít. Nem félünk, az amygdalánk 18% kisebb. De ez még nem azt jelenti, hogy a szervezet nem érzékeli a vészhelyzetet, és nem jelenhet meg kisebb pánikroham. Ezt viszont pánikroham helyett adrenalin-löketnek hívom.

-Együttérzés: affektív empátia nincs, kognitív van. Meg tudom sajnálni a bántalmazott állatokat, kicsivel kevésbé a megerőszakolt nőket. Megérint? Nem.

-Féltékenység: nem, sőt nevetségesnek tartom.

-Szerelem: a legvégére hagytam a legjobbat. Nyál, nyál, nyál. A pszichopaták máshogyan szerelmesek. Nincs meg az a kémiai intoxikáció, amiről a neurotipikusak annyit beszélnek. Nálam a szerelem azt jelenti, hogy kiteljesedhet a személyiségem a társam mellett, ezért respektálom, illetve mindenféle érzelmi impulzivitás hiányában választok partnert, kizárólag a saját akaratomból és abból a meggyőződésemből, hogy ő a megfelelő.

Talán ennyi, ennyi jutott most eszembe. Minden mást éreznek a pszichopaták, esetleg talán kevésbé intenzíven.

Ha érdekel, milyen egy pszichopata belső világa, bemásolom, amit már korábban is írtam hasonló kérdésekhez:

“Nekem családban van, az egyik ágról sok rokonom sebész, a közeli rokonom (traumasebész) pedig szerintem egy elsőosztályú pszichopata. De mivel ezt a diagnózist a legbiztosabban csak egy erre szakosodott szakember képes megállapítani több hónapos vizsgálat után, inkább nem címkézném ezzel a rokonaimat. Az viszont tény, hogy mindez öröklődhet. Ha nem is konkrétan az elsődleges pszichopátia, akkor a másodlagos - amikor a környezeti hatások által kifejeződik az erre vonatkozó örökölt gén. Gyerekkorom óta ez van, serdülőként lett a legnyilvánvalóbb, amikor sok pasim volt, de egyikhez sem kötődtem, meguntam őket, majd érzeketlenül eldobtam, amikor nem volt többé kedvem hozzájuk. Ami max. gondot okozott, az a figyelem hiánya volt, zavart, hogy nem engem, hanem már mást szeretnek, ezáltal nem tudtam kontrollálni az eseményeket. Érzelmileg megérintett-e? A legkevésbé sem.

Van hivatalos álláspont a terapeutámtól, közösen dolgoztuk ki, és állapítottuk meg, hogy milyen vagyok valójában. Ez nagyjából pár évig tartó folyamat volt.

Népszerű vagyok, több igazi barátom van, mint a neurotipikusok 90%-nak. Viszont sajnos több negatív jutalékkal csöppentem bele a nagyvilágba, mint az átlag, ezért ha valaha féltem is az elhagyástól, például egy párkapcsolaton belül, az annak volt köszönhető, hogy hátrányt jelentett volna, ha eltűnik a legelérhetőbb támogatórendszerem (sokáig parazita életmódot folytattam az exeimmel, barátaimmal). Minél inkább felnőttem, annál intenzívebben kezdtem el kiépíteni egy vállalható maszkot és visszatalálni a stabil, független önmagamhoz, akiből nem a frusztráció beszél. Tehát jelenleg az általam megkedvelt emberek társaságával vagyok körbevéve, szeretem őket, még akkor is, ha képtelen vagyok átérezni az átlagos emberek által megfogalmazott kötődést. Szamíthatnak rám, megbízunk egymásban és nem játszmázok. Mivel jó emberismerő vagyok, ezért tudom, mikor van szükségük motivációra, közelségre, távolságra. Van-e konkrét célom velük? Nem. Jól érzem magam a társaságukban, akivel pedig nem (és az az emberek 90%-a) azt szimplán elkerülöm. Jelenleg nincs párkapcsolatom, nehéz egy mentálisan és érzelmileg stabil embert találni anélkül, hogy magasan működő pszichopata lenne. Részemről nincsenek felesleges drámák, ha megcsalna, akkor magamban vagy a sorsban csalódnék, hogy rossz emberre pazaroltam az energiámat és az időmet. Ha elhagyna, szíve joga, független személyiség vagyok. Hosszabb ideje élek egyedül, pontosabban vezetek háztartást egyedül. Igénylem az emberi közelséget és a szexet? Ritkán. Magányos voltam a karantén időszaka alatt úgy, hogy hónapokig nem találkoztam élőben senkivel sem? Picit igen, már amennyire egy ember végül is társas lény, igényli a szocializálódást. Egyébként az életem egyik legnagyobb relaxációja volt, a barátokkal és a hozzám legközelebb álló személyekkel online tartottuk a kapcsolatot, volt időm minden jó sorozatra, könyvekre, önmagam pixelesebb megismerésére.

Minden olyan tevékenységnél, ahol a profit a cél, általában szükséges valamennyi felületes báj. 5 emberből én vagyok többnyire az az 1, aki a leghamarabb szerzi meg azt, amit akar. Kevésbé erős embereket percek alatt elcsábítok, de ezzel nem élek vissza, mert nem látom értelmét.

Nem vagyok szadista, ez a pszichopatákkal kapcsolatban egy tévhit. A szadizmushoz empátia kell, ami meg nálunk történetesen nincs. Bár, vonzódom majdnem minden olyan cucchoz, ami adrenalin löketet tud okozni. Extrém sportok, politika. Kiskoromban előfordult, hogy állatokat bántalmaztam, érdekelt, hogyan élik át a fájdalmat, illetve hogyan reagálnak rá. Régebben az embereknél is sokszor figyeltem és analizáltam, hogy hogyan reagálnak egy-egy radikálisabb szakításra, hogyan viselkednek bizonyos érzelmek megjelenésekor. Viszont nem látom semmi értelmet annak, hogy bántsak valakit. Ha a kezembe adnának vészhelyzet esetén egy fegyvert, hogy végezzek pár emberrel annak érdekében, hogy megmeneküljek én és a családom, akkor szemrebbenés nélkül megtenném. Ahogyan más is. Ellenben a neurotipikusokkal szemben éreznék bűntudatot? Nem. Megérintene? Nem igazán, intellektuálisan viszont reflektálnék a helyzetre és valahol a totális közömbösségtől függetlenül talán sajnálnám is, hogy ez lett a sorsuk, utána pedig különösebb trauma nélkül valószínűleg továbblépnék. A legtöbb gyilkosnak általában semmi köze a pszichopatákhoz. Ha igen, akkor rendkívül alacsony intelligenciával születtek. (Egyébként a gyilkosok vagy pszichotikusak, vagy valamilyen súlyos személyiségzavaruk van, leginkább borderline - sokkal jellemzőbb érzelmi labilitás miatt gyilkolni, mint közömbösségből, megfontoltságból).

Az is tévhit, hogy a pszichopatáknak nincs empátiájuk. Kétfele empátia létezik: affektív és kognitív. Az előbbi szinte teljesen hiányzik - ez pl. abban nyilvánul meg, hogy amorális vagyok, az égvilágon semmilyen fájdalmat nem érzek, ha meghal egy szerettem. A kognitív empátia viszont megvan. Talán túlzottan racionális és pragmatikus vagyok legbelül, de ez nem a teljes érzéketlenséggel nyilvánul meg. Képes vagyok az intim, bizalmi kapcsolatok kialakítására, a legjobb társ vagyok. Megállapítható rólam, hogy milyen vagyok igazából? Nem valószínű. A legnormálisabb emberrel futnál össze, akivel valaha találkoztál, és ez igaz is. Normális vagyok, csak bizonyos érzelmeket nehezebben érzek át. Okoz-e hátrányt? Nem. Sőt, a legjobbat és legtöbbet hozom ki belőle.