Kinek van derealizácója? Akinek van tudna irni? És letudná irni hogy mióta van, és dolgokat róla?

Nekem derealizációm és deperszonalizációm volt pár hónapig. Nagyrészt már elmúlt, de időnként még visszajön, ha nagyon stresszes vagyok. 2 éve kezdődött. A derealizáció része még viszonylag tűrhető volt, a deperszonalizáció volt az, ami kikészített.

Derealizációnál minden álomszerűnek tűnik, olyan, mintha semmi sem lenne valódi. Mintha egy fátyol lenne közted és a világ között. Nekem olyan érzés volt, mintha egy videójátékban lennék. Nem ismertem fel dolgokat, amiket tudtam, hogy ismernem kéne, pl a lakásom idegennek tűnt, és az emberek olyanok voltak, mint a viasz figurák vagy robotok. Minden valahogy fényesebbnek is tűnt, és gyakran szédültem, ez valszeg a szorongás miatt volt.

A deperszonalizáció jobban megviselt, mert nem csak a külvilágot "vesztettem el", hanem saját magamat is. A kezeim idegennek tűntek, valaki máshoz tartoztak, és úgy éreztem, hogy nem is én irányítom őket. Gyakran megfordult a fejemben, hogy mi van, ha a testem egyszer csak önálló lesz, és elveszítem az irányítást. Persze ez nem lehetséges. Aztán a tükörképemet sem ismertem fel. Tudtam, hogy én vagyok, de mintha egy idegen nézett volna vissza rám. A hangom sem az enyém volt. Az egész élményt végig kísérték ijesztő, egzisztenciális kényszergondolatok. Nem tudtam kiverni őket a fejemből, pedig tudtam, hogy semmi értelmük. Gondolatok a halálról, a valóságról, szimulációról, stb. Amikor nagyon elharapózott a deperszonalizáció, akkor teljesen elvesztettem önmagamat is. Úgy éreztem, hogy a személy, aki eddig voltam, egyszerűen meghalt idebent, és valaki más lakik a testemben. Olyan erős volt az érzés, hogy néha E/3 személyben beszéltem a régi önmagamról, és bár végig tudtam, hogy ez csak egy mentális betegség, ezen a ponton azt hittem, hogy sosem kapom vissza a személyiségemet. Ekkor már gondolataim sem nagyon voltak. Életem legrosszabb élménye volt.

Két másik tünet, ami ezeket kísérte:

"Alíz csodaországban" vagyis dolgok kisebbnek vagy nagyobbnak tűntek, mint amekkorák. Ez nem volt olyan zavaró, de néha előfordult.

"Időutazás" az időérzékem teljesen tropa volt. Tudtam, hogy velem van a baj, nem volt tévképzetem vagy ilyesmi, de mégis az időutazás szó illett rá a legjobban. Amikor nagyon rosszul voltam, úgy éreztem, mintha nem egyenesen telne az idő, hanem hurkokban. A deja vu és a jamais vu valtogatták egymást. Szerintem ez azért volt, mert az agyam olyan szinten disszociált, hogy amnézia-közelbe került, és problémái voltak a rövid távú emlékek raktározásával, amit én így éltem meg. (Korábban már volt pszichogén amnéziám, gondolom hajlamos vagyok rá.) Amikor jobban lettem, akkor szimplán csak lassabban telt az idő, de már nem voltak hurkok.

A deperszonalizáció/derealizáció egy disszociatív állapot (más disszociatív betegségek pl a pszichogén amnézia, disszociatív fugue, D-PTSD, disszociatív személyiségzavar), ez önmagában is egy diagnózis, de kísérhet más betegséget, pl skizofréniát, borderline személyiségzavart. A legnépszerűbb elmélet szerint azért alakult ki, hogy vészhelyzetben megvédje a pszichénket a súlyosabb traumáktól. Ez egy természetes védekező mechanizmus, gyakran előfordul autóbalesetekkor, pánikrohamoknál, TLE epilepsziás rohamoknál. Úgy van kitalálva, hogy pár perc alatt elmúljon magától. Ha azonban valami félre csúszik, akkor megmaradhat hetekig, hónapokig. Ekkor az ember szorongatni kezd tőle, és a szorongás még tovább fokozza az állapotot, kialakul egy ördögi kör. Gyógyszeres kezelés egyelőre nincs, a kiváltó stressz kezelhető terápiával, nyugtatókkal, antidepresszánsokkal, de ez nem mindig működik. Kutatások folynak a lamotrigin gyógyszer, illetve az intracraniális mágneses stimuláció terápiák irányába.

Akik meggyógyultak ebből, azt szokták mondani, hogy a két leghatásosabb gyógymód az, ha abbahagyod a betegségről való olvasást, és próbálod úgy élni az életed, mintha semmi sem történt volna. Nagyon nehéz, de így idővel megtanulja az elme, hogy biztonságban van, és szépen lassan elhalványul a deperszonalizáció.

Nekem is ez történt.

Ha van még bármi kérdésed, itt vagyok :)

Ez anem tudom, annak számít-e, megfogalmazni elég nehéz.

Nos...Ez a fura érzés csakis a konyhában és fürdőszobában szokott rámtörni időnként.

Pl. Indulok a fürdőszoba felé. Semmi bajom és ahogy oda belépek, olyan, mintha megváltozna a térérzékem vagy irányérzékem. Olyasmi érzés, mintha "nem jó irányban" lenne a fürdőszoba. Vagy mintha tényleg álomkörnyezet lenne. Tudom, hogy az a mi fürdőszobánk, de mintha az agyam nem akarná felismerni, hol vagyok. Kicsit bele is szédülök, mert úgy érzem, ha tovább nézelődök, megzavarodok. Akkor pár másodpercre becsukom a szemem és mire kinyitom, már minden rendben.

Van, több éve folyamatosan (pontosan nem tudom megmondani mennyi, de az biztos hogy 5+ év), időnként eltűnik vagy enyhébbé válik, de mindig visszatér. Stresszes szituációkban mindig előjön, ritkán ha extrém stressz ér akkor 0-24ben jelen van. A derealizáció a leggyakoribb amit tapasztalok, ritkán van deperszonalizációm is (hetente 2-3 alkalom kb.).

Derealizáció: A valóságot elmosódottnak vagy álomszerűnek érzem, mintha hamis lenne. Érzésre olyan mint amikor távolról bámulsz egy nagyképernyős TV-t, az események zajlanak körülötted de nem érzed úgy mintha te is ott lennél. Minden távolinak és elmosódottnak tűnik. Nálam gyakran társul hozzá egy enyhe vizuális hallucináció-szerűség, a tárgyakat nem valós méretben érzékelem (kissebbek vagy nagyobbak), illetve a színek összemosódnak (nemtomm van-e ilyen szó, bocsesz). Például bámulom a fehér falat, ami citromsárgává vagy világoskékké változik. Az időérzékelésem és a memóriám tompul ezidő alatt, néha megesik hogy kell pár másodperc ahhoz hogy rájöjjek hol vagyok épp, mit csinálok, vagy ki vagyok. A hangokat torzultnak érzékelem, kicsit mintha víz alatt lennék és a felszinről, jó messziről beszélnének hozzám. Sokszor a mondatoknak csak a töredékét értem meg/hallom, ezért sokszor szoktam visszakérdezni hogy mit mondott az illető.

Deperszonalizáció: Ritkán tapasztalatom, de intenzívebb élmény mint a derealizáció. A saját testemet érzékelem valótlannak/hamisnak, mintha eltávolodnék magamtól. Mintha VR szemüvegben néznék egy karaktert, aki én vagyok, csak nem tudok róla :D A testem mintha idegen lenne, vagy mint egy viaszbábú. Ha mozgok vagy beszélek akkor az is teljesen idegennek tűnik, mintha nem is én csinálnám épp (bár ezt derealizációnál is tapasztalom). Egy fokkal félelmetesebb amúgy. Ha tükörbe nézek akkor sokszor nem ismerem meg magamat, teljesen idegennek tűnik amit látok.

Wow, durva, hogy mennyire egyformák az élményeink! És mégis, meglepően kevés szakember tudja, hogy mi az a deperszonalizáció/derealizáció.

Engem az általános stresszen kívül két dolog szokott "triggerelni":

Túl erős érzékszervi behatások, pl a hideg fény a bevásárlóközpontokban, túl sok képernyő nézés, vagy gyors utazás.

A másik pedig olyan helyek vagy emberek, akik kellemetlen élményekre emlékeztetnek. Akkor is, ha az illető sosem bántott, csak mondjuk jelen volt egy rosszabb időszakban.

Kérdező, lehetséges, hogy nálad is az a helyzet, hogy az agyad valami negatív élményt társít a fürdőszobához, vagy annak egy tárgyához. Esetleg lehet, hogy úgy általában szorongsz, anélkül, hogy észrevennéd, és ezért pl irritál a világítás vagy a fényes csempe a fürdőszobában. Persze csak spekulálok, nem tudok rólad semmit, de a helyedben beszélnék egy terapeutával a dologról. Főleg, ha nagyon zavaró ez az élmény, és nem múlik el.