Valaha elmúlik? Vagy csak fogadjam el hogy nem létezek? -Deperszonalizáció

Egy- másfél éve kezdődött családtagjaim elidegenedésével. Ezt valahogy úgy kell elképzelni, hogy ha valahogy felmerült édesanyám személye, egyszercsak rohamszerű nyomáskén szembesültem azzal hogy ő egy idegen. Hogy nem tudom h ki ő (holott tisztába voltam a konkrét infókkal, tudtam a nevét foglalkozását stb..). Valahogy a gondolkodása az énnye vált lehetetlenné, mintha csak egy üres arcba néznék. Ezt rettenees volt elfogadni, úgy éreztem kettéhasad a felyem. 2-3 naponta jelentkezett.

Később viszont megérkezett a súlyosabb probléma. Mintha megszűnnék egy üres tesnek éreztem magamat, gondolataimat idegeneknek halkaknak-önmagamat idegenek. Aki ismer annak nem kell leírni az álltalános tüneteket. Csakhogy ez is fokozódott sűrűsödött, pánikot és indulatot szült.

Ekkor fordultam pszihológushoz (gyermekszpihológushoz lévén hogy kiskorú vagyok.

Második ülésünk alkalkámal közölte velem a lehetséges betegségem/eim nevét.Disszociatív derealizáció és d. deperszonalizáció

Azóta töltöttem időt gyermekszphiátria diagnosztikai osztályán, ahol válaszként ugyanazt a két betegséget kaptam de mivel tévképzetek nem voltak jelen, nem javasoltak további kezelést csupán 3 havi konrollvizsgálatokat.

(Napi 3-4 szer fordul elő az állapot, de néha úgy érzem egész nap jelen van)

Tehát elveszve nem vagyok foglalkoznak velem hozzáértők.

Igy oyanoktól akik átélték már ugyanezt, vagy diagnosztizálva voltak szeretném kérdezni, hogy elmúlt/kopott e az érzés az évek alatt.

Válaszaitokat előrre is kösönöm.