Mit lehet csinálni, ha az embernek sürgősen pszichológusra van szüksége, de nem bírja kivárni?

Utolsó: gondokodtam ezen, amit írtál. Azt hiszem, ami igazán megállít, az az a félelmem, hogy elbukom, mint annyian, akik hiába tehetségesek vagy jók valamiben, de nem tudnak belőle rendesen megélni. Sok mindenre vágyom egyszerre. Vágyom arra, hogy elismerjenek, hogy szeressem minden percét annak, amit csinálok, hogy mély legyen a tudásom valamiben, de arra is, hogy stabilan és jól megéljek belőle. Egyébként az, ami a legközelebb állt hozzám mindig is, az a természet világa. Gyerekként faltam a rovaros könyveket, később a madarászat lett a hobbim. Imádom az erdőt járni, kamaszként gyakran heti háromszor vagy többször is kirándultam egyedül vagy egy öreg erdésszel a környékbeli erdős helyeken. De valamiért ez abbamaradt, talán azért, mert nem igazán találtam hozzá alkalmas társaságot. Innen látszik, hogy az egyedülléttől, az unalomtól, a haszontalanság érzésétől nagyon félek.

Ha bármit választhatnék, akkor olyan szeretnék lenni, mint Máté Bence, a természetfotós. Egy igazi self-made man a srác, feltalált egy egyébként elég triviálisnak mondható technikát, és világhírű lett a fotóival. Eljutott már a világon minden egzotikus helyre, és a szenvedélyének él. Most néztem meg vele a D. Tóth Kriszta-interjút, és több helyen meg kellett állítanom, mert gombóc nőtt a torkomba, annyira fájt, hogy nem mondhatom el magamról azokat, amiket ő igen. Egy darabig olyan típusú gyerek voltam, mint ő, de kamaszként elkezdtem érzelmileg nagyon labilis lenni, és az egész eddigi fiatalságom azzal telt, hogy szorongok, agyalok magamon, nem merek lépni, megkérdőjelezem a saját döntéseim helyességét, stb. És az a borzasztó számomra ebben, hogy közben tudom - és ezt tényleg nem nagyképűségből írom -, hogy tehetséges és nagyon jó képességű vagyok. Sose voltam négyesnél rosszabb semmiből, mindig vagy kitűnő, vagy aközeli voltam az iskolában. Egyetemre is oda vettek fel, ahova akartam, külföldön is. Olyan vagyok, mint egy erős sportautó, amiben nincs üzemanyag, és amire ezért köröket vernek az Opelek és Suzukik. Tudom, hogy ez nagyon szerénytelenül hangzik, de tényleg ez az érzésem. Ezért vágyom mindennél jobban arra, hogy felkaroljon egy olyan ember, akinek sikerült megvalósítania magát, és utat mutasson. Aki megmutatná, hogy hogyan kell merni élni, meg egyáltalán, ha valahonnan visszajelzést kapnék arról egy adott területen befutott valakitől, hogy miben mennyire vagyok jó, és mit lenne leginkább érdemes csinálnom. Az az igazság, hogy olyan régóta vagyok ebben az állapotban, hogy nagyon nehéz erre egyedül rájönnöm. Máté Bencével ellentétben én nem mertem a tiszta vágyaimat követni, túlságosan meg akartam felelni a felnőtteknek, az iskolának, a társadalmi elvárásoknak - fel se merült bennem, hogy kihagyjak egy évet gimi után, pedig utólag irtó jót tett volna. És most is tele vagyok ezekkel a szorongásokkal, ezúttal azért, mert már kezdem túlkorosnak érezni magam ehhez az útkereséshez.