Miért nem veszi észre senki, hogy mennyire boldogtalan vagyok?

Nem is hiszed, mennyire nem vagy ezzel egyedül. Az a helyzet, hogy az ember mindig magányos, hiszen az érzéseid, fájdalmad mindig csak te érzed igazán. Olyan ez, mint amikor az ember gyászol, és mindenki "Részvétem"-ezik. Tudjuk pedig, hogy senkinek a részvéte nem teszi könnyűvé a gyászfolyamatot, és nem is tudják átérezni azt, ami lezajlik bennünk. Végső soron egyedül kell mindennel megbirkózni.

Van olyan is, amikor érdekel bár a másik problémája, nem tudok neki segíteni, mert nincsenek eszközeim.

Az első válaszoló válaszáról eszembe jutott Márai Sándor egyik gondolata, amiből kiolvasható, hogy a magány érzése nagyon régi probléma, már a régiek is küzdöttek vele rendesen:

"Tudjad, szíved és eszméleted minden erejével tudjad, hogy válságos pillanatokban senkire nem lehet számítani. Nincs rokon, barát, kedves, akit igazán ismersz; a nagy pillanatban mindenki eldobja az álarcot, megmutatja a nyers önzést, s te egyedül maradsz, mikor legnagyobb szükséged lenne arra, hogy melletted álljon valaki, s egy jó szóval, biztató tekintettel segítsen. Többet nem is vársz senkitől; de ezt sem kapod a veszélyben. Élj nyájasan és türelmesen az emberek között, de ne bízzál senkinek segítségében. Neveld magad magányossá és erőssé. Tudjad, hogy soha, senki nem segít. S ne sopánkodj ezen. Ember vagy, tehát nem várhatsz semmit az emberektől; s ez a természetes."