Hogyan lehetne a teljesen elrontott életemből olyan, mint egy normális átlag emberé?

Megpróbálok minél rövidebb lenni, de szerintem így is hosszú lesz, köszönöm ha végigolvasod. 17F

Szóval a lényeg röviden tömören, hogy tele vagyok mentális problémákkal, illetve a nevelésem is eléggé el lett rontva, ami miatt most én szenvedek.

Az egész ott kezdődött, hogy gyerekkoromban a szüleim túlságosan is engedékenyek voltak, nem érdekelte őket éppen mit csinálok, ameddig másokat nyáron mondjuk küldtek 9kor lefeküdni, én hajnalig meg reggelig számítógépeztem meg ilyenek, senki nem szólt rám. Majd ez ugyan így maradt később is, eléggé ráfüggtem a számítógépes játékokra, például egy játékban 3 év alatt kb 3500 órám lett, magyarul 3 évből majdnem 146 napnak megfelelő idő csak ezzel a játékkal ment el, meg még sok más játékkal, amikben szintén volt 1000+ órám. Ez alatt folyamatosan zabáltam a minél zsírosabb, egészségtelenebb kajákat, 13-14 éves koromra kb 120 kiló voltam. Itt igazából még ezt nem ismertem fel, boldog voltam hogy egész nap játszhatok, semmi mentális bajom nem volt. Itt már kezdtem kapni a kritikákat osztálytársaktól, hogy miért játszok folyton, meg hogy miért nem megyek ki velük stb, de mindíg kitáltam valami kifogást, mert itt már valamiért éreztem, hogy nem igazán szeretnék emberek közé menni. Majd 7. osztályban hirtelen kezdődött, hogy egy csomó osztálytársam nekiállt a súlyom miatt piszkálni, meg majdnem napi szinten fizikailag is bántottak, a lényeg hogy kaptam kb mindent az általános iskola utolsó két évében, az önbizalmamat szerintem itt vitték 0 alá maradandóan, teljesen elveszett az önbecsülésem, mert minden nap azt kaptam mindenhonnan, hogy dagadt g**i és még sok ilyet. Ezzel egy időben anyám elhagyott minket, már csak apukámmal és a testvéremmel élek. Aztán végeztem az általános iskolával, jött a közép iskola. Itt az első pár hónap olyan szépnek tűnt, lettek emberek akikkel jóba vagyok, viszont sajnos itt is elkezdett nagyon sok ember piszkálni, mert egyszerűen nem vagyok képes kiállni magamért, látják rajtam hogy lehet piszkálni, még ha állítólag a barátaim is, akik néha jófejek szoktak lenni meg normálisak, na ők napi szinten mondanak rám kb mindenfélét a nyomorulttól kezdve a selejtig, 1-2 osztálytársam még rendszeresen fizikailag is bánt, megaláz mások előtt. Szóval itt középiskolában naponta kapok mindenféle jelzőt, ami lehet hogy vicc, mert én is általában ezeket szóban visszaadom nekik, de mivel így tönkre tettek általános iskolában, ezért egy sima vicc beszólástól is már sírhatnékom van, annyira nem bírom már az ilyet, illetve a nem létező önbizalmamat is rombolja tovább. És még azt is észre vettem magamon, hogy egyszerűen egy kakukktojás vagyok minden társaságban, aki nem tud beilleszkedni, és előbb utóbb ő lesz ott a csicska. Elhívtak egy buliba nyáron, tök jól éreztem magam meg minden, de ott volt még 1-2 osztálytársam, akik csinálták a szokásos dolgokat ott velem idegen emberek előtt, majd később már ott is én lettem egy éjszaka alatt az, akit mindenki b*sztat. És emellett vissza térve arra, hogy anyám elhagyott minket, kb 3 éve szinte teljesen magányos vagyok, apukám dolgozik kora reggeltől késő estig, tesóm is dolgozik, hétvégén meg szintén magányos vagyok, mert mikor apukám itthon van, akkor is inkább a tesómmal csinál programokat, bár ez részben az én hibám is, mert képtelen vagyok emberek közé menni, inkább itthon maradok. Osztálytársaim meg nagyon ritkán (kb pár év alatt párszor) hívnak el valahova, alig keres valaki, például most egész nyáron is itthon ültem egész nap. Emiatt ez alatt a nagyjából 3 év alatt szeretethiány alakult ki nálam (valószínűleg az), mivel kb semmi szeretet meg ilyesmi nem ért, ha emberek között vagyok akkor is csak a rosszat kapom. A többi meg a szociális fóbia, önbizalomhiány, depresszió.. Tehát jó sok mindent gyűjtöttem az évek alatt, ami miatt most szívok, és nem tudom rendbe tenni az életem. Leginkább amit utálok magamon az a kinézetem, igaz hogy fogytam, de még így is nagyon dagadtnak tartom magam (95 kiló körül vagyok), az utcán úgy érzem mindenki engem bámul, rajtam röhög. Meg minden hétköznapi dolog miatt elkezdek rettenetesen izgulni, mikor kimegyek reggel a buszmegállóba már ott remegek meg izgulok, hogy mit fogok mondani jegyvásárlásnál, biztos be fogok égni valamiért stb. Illetve szerintem eléggé életképtelen is lettem, alig tudok bármit egyedül megoldani, szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy mondjuk bemenjek egy helyre ahol meg kell kérdeznem valamit, meg ilyenek, meg alapból is balf*szkodok mindenhol, például mikor az iskolában kaptuk a könyeveket, a papírt nem tudtam hol kell aláírni... Egyébként a családtagjaimmal nem tudok egyszerűen beszélni a problémáimról, nagyon nehéz lenne. Csak azt látják, évek óta, hogy itthon ülök, meg ha néha velük vagyok, akkor sehova nem akarok bemenni. Mondjuk apukám egyszer el is kezdett velem üvöltözni, hogy nekem biztos hogy valami bajom van, bár igaza is van.

Egyébként van egy internetes barátom, akinek ilyeneket el tudok mondani, tehát ki tudom ezeket adni magamból és van aki meghallgat, de sajnos ez egy igazi ember szeretetét nem helyettesíti.

Szóval, mit tudnék kezdeni magammal, hogy normális életem lehessen? Leginkább egyedül szeretném megoldani, családtagok, pszichológus meg ilyenek bevonása nélkül. Nagyon maximum iskolapszichológussal tudnék beszélni.