Szüntelen, kínzó szociális szorongástól szenvedek. Mit tegyek?

Hadd fejtsem ki! Gyerekkoromban hosszú évekig változó mértékű bántalmazást szenvedtem el. Verbálist és fizikait egyaránt. Nem lényegesek a részletek, ami fontos az az, hogy az önképem emiatt nagyon negatív lett és nagyon nehézzé vált a helytállás szociális szituációkban. Ennek bőven a mai napig iszom a levét. Most 20 éves vagyok és épp megkezdtem a tanulmányaimat egy külföldi egyetemen. Előző évben már szintén egyetemista voltam, csak Magyarországon. Az előző év a mentális egészségem rendbe tételéről szólt, mivel ősszel elmentem pszichiáterhez, pszichológushoz és belekezdtem gyógyszeres és anélküli terápiákba. Ezalatt az egy év alatt fogalmazódott meg a fejemben, hogy az a leblokkolás, amit szociális szituációkban tapasztalok, szorongásból adódik. Előtte nem tudtam nevén nevezni a dolgot. Ez a szorongás szinte minden esetben előjön amikor ismeretlen emberek társaságában vagyok. Mielőtt elkezdtem specialistákhoz járni, alkohollal és fűvel oldottam a blokkos állapotot amibe mindig kerültem, de ez mostmár nem opció. Nem akarok és nem is szabad ilyenekhez nyúlnom a gyógyszerem miatt. Mellesleg a Lamolep nevű gyógyszert szedem már több, mint fél éve. A gyógyszer sokat segített, mivel stabilizálta a bipolaritásomból fakadó (mivel még ezzel is diagnosztizáltak) hangulatingadozásaimat. A kínzó szorongás, ami megkeseríti a mindennapjaimat viszont velem maradt. Az utóbbi fél évben romlott a helyzet, azért, mert mostmár hosszú periódusokra is rám telepszik a szorongás, úgy, hogy még akkor is szorongok, amikor egyedül ülök otthon az ágyamban. Nyáron viszont úgy döntöttem, hogy külföldön folytatom a tanulmányaimat és a döntés meghozatala után egy pozitív, szorongás nélküli periódus következett. Azt hittem mostmár fellélegezhetek, de miután kiköltöztem, szépen lassan, pár nap alatt visszatért a szorongató érzés. Megint rám telepedett és nem enged a szorításából. Emberek közt és még egyedül is lefagy az agyam, nem tudok felszabadulni, nem tud az agyam szabadon asszociálni. Amikor emberekkel vagyok olyan mintha egy burok venne körül, amiből nem tudok kitörni. Még a barátnőm társaságában is ezt érzem, aki (részben emiatt) valószínűleg szakítani fog velem pár napon belül. Van itt pár barátom a városban, de még velük sem tudok felszabadult lenni. Még a szerek sem segítenek, a szorító érzés a szívemben marad, maximum enyhül. Az elmúlt fél évben kétfajta terápián is részt vettem, de végül választottam köztük és most egy neuropszichológus kezeiben vagyok. Mégis úgy érzem, hogy semmi sem segít. Se a gyógyszer, se a terápia nem oldja a szorongásomat. Nagyon elveszettnek és izoláltnak érzem magam (eltekintve a koronahelyzettől). Nem tudom hogy fogok így boldogulni az életben. Van bárkinek bármi tanácsa? Sajnos a motivációs szövegek nem használnak nálam, mivel nem a gondolkodásmódomon múlik hogy szorongok-e. Tud valaki segíteni? Képtelen vagyok így élni.