Honnan tudhatom hogy borderlineos vagyok?

Nekem az tűnt fel, hogy mindig rosszul, szerencsétlenül alakul az életem, minden kapcsolatom viharosan és drasztikusan ér véget, óriási sebeket és öngyilkossági késztetést hagyva maga után.

Mindenbe belekezdtem, de semmit sem fejeztem be. Az önutálatom konstans volt.

Mindig gyanakodtam arra, hogy az emberek utálnak, és kibeszélnek, kinevetnek a hátam mögött. Szinte már paranoiás voltam.

Most - terápia után, egy alapvetően nyugisabb időszakban - könnyebb. Azonban nagyon durva volt ez a sok-sok mélypont, amik rendszeresen újra jöttek.

1. vagyok. Aki lepontozott, az mégis miért tette?

A bordernek 9 diagnosztikai kritériuma van, ebből 5-nek kell teljesülni a diagnózishoz. Ebből látjuk, hogy rengeteg variáció van rá.

Nekem ebben a formában jelentkezett, és igen is, az igazságot írtam le azzal, hogy feltűnt, hogy semmi sem akar sikerülni, főleg a kapcsolataim nem. Ha valakinek sorra negatív események történnek az életében, az gyanakodhat személyiségzavarra szerintem, aztán majd a pszichiáter elmondja, hogy melyik is van neki.

Diagnosztizált border vagyok egyébként.

#4. Ó, te jó ég. :D

Figyelj, kifejtem.

Egy személyiségzavaros ember, főleg a B klaszterba tartozó nem fogja úgy kielemezni magát, hogy hááát rettegek az elhagyástól, meg impulzív viselkedésem van a gyerekkori traumáim miatt. Sokkal inkább azt látja, hogy ő szerencsétlen, sorra mennek tönkre az emberi kapcsolati, mindig megalázottnak, megbántottnak érzi magát. Ha épp hisz a természetfeletti dolgokban, akkor akár az is megfordul a fejében, hogy ez valami átok következménye.

Úgy olvastam, és te is vissza tudod olvasni, hogy a kérdező rákérdezett, hogy mik voltak a kezdeti tünetek. Én így éreztem, és csak később kezdtem el boncolgatni, de sokkal inkább a környezetem döbbentett rá dolgokra. Jelentős részén megsértődtem, ám volt, amit tovább gondoltam.

Például: mások hívták fel a figyelmemet arra, hogy fekete-fehéren gondolkozom, és nem normális, hogy egyik pillanatban gyűlölök, a másikban szeretek valakit. Ekkor még 0 betegségtudatom volt.

Néhány dührohamom, sírógörcsöm közepette aztán azt is megjegyezték, hogy "beteg vagy" és "orvosra van szükséged". Kezdetben ezek szörnyen estek, mert mire gondoltam? Arra, hogy a világ összefogott ellenem, és egyáltalán nem vagyok elmebeteg. Persze azóta rájöttem, hogy a pszichiátriai kezelés nem ciki, de régebben bennem is élt ez a stigma.

Amikor úgy kétségbeestem egy exem miatt (arra gyanakodtam, hogy kibeszél illetve megcsal), hogy már önkárosítottam, dühöngtem, üvöltve sírtam és öngyilkossággal fenyegetőztem... Akkor az egyik családtagja megrántott, és a szemembe ordította, hogy nem vagyok normális. Persze ez is nagyon rosszul esett, hogy még ő hagy el, de én vagyok a rossz... Viszont itt gondolkoztam azon, hogy tényleg kellene orvos, de még sokáig nem kerestem fel egyet sem. Ez egyébként 2015 tavaszán történt.

Aztán véletlenül rábukkantam egy lányra, aki blogot vezetett, és abban írt a borderről. Őt hamarabb diagnosztizálták (őt asszem 2013-ban, míg én 2017-ben kaptam meg). Nem direktbe a betegségre kerestem rá, egyszerűen fent voltam egy közösségi oldalon, és ott írt nekem, aztán ránéztem a blogjára. Ask.fm, ha valakit érdekel, és egyszerűen csak barátokat akartam keresni, mert iszonyúan magányos voltam épp. A sorai ismerősen csengtek, mintha csak az én gondolataim vetette volna "papírra". Ekkor 2015 vége lehetett, vagy pedig 2016 eleje. Gyanússá vált a dolog, de könnyebb időszakot éltem meg (nemrég léptem bele egy új kapcsolatba akkor, és úsztam a szerelemben), így még mindig nem mentem orvoshoz. Aztán a párom is mondta, hogy nagyon túlreagálok dolgokat, és a legapróbb sérelemre is hevesen, drasztikusan reagálok. Ekkor még próbáltam magamtól változni, tudatosan odafigyelni, hogy ne boruljak ki, bár ritkán sikerült.

Aztán 2017-ben az életembe jött egy óriási mélypont, akkor öngyilkossági kísérletem is volt. Állandóan üvöltöttem mindenkivel, mindenkit szidtam, állandóan sírtam, de órákon keresztül, ordítva, keservesen. Olyan tévképzeteim is akadtak, hogy a páromért jönnek kocsival, és erőszakkal elrángatják tőlem, majd pedig kinevetnek, illetve Messengeren képeket küldenek arról, hogy milyen boldogok nélkülem.

Aztán pedig orvoshoz kerültem a kísérlet után, és ezt a diagnózist mondta ki... Tehát: nagyon régóta tapasztalom a jeleket, de 2008-ban erősödtek fel, onnantól már mondhatjuk, hogy borderline személyiségem volt. Azonban még nem rendelkeztem betegségtudattal, mindig más volt a hibás, és úgy éreztem, hogy én látom jól, mennyire borzasztó ez a világ.

2015-2016: Ekkor kezdtem el gyanakodni, hogy tényleg van valami bajom, a border létezéséről is tudomást szeretném, és sajnos eléggé illett rám + egy érintett írásaival túlságosan is tudtam azonosulni...

2017: Mélypont, megaláztatás, öngyilkossági kísérlet, majd diagnózis.

2017-2019: Pszichoterápia. Nem oldotta meg teljesen, de nagyon sokat segített.

2020: Alkalmazom a terápián tanultakat, de még így is rám törnek a kínzó tünetek, van egyfajta alap szorongásom, félelmem. Ezért vissza akarok menni az orvoshoz. Amúgy sem lezártuk vele a dolgot, hanem egy félreértés miatt lett vége, pontosabban iszonyatosan megsértődtem rá, amiért megfeledkezett az időpontunkról. Úgy éreztem, hogy gyűlöl engem, ezért tovább álltam... Viszont ő tényleg tudott segíteni, és hiányzik, hogy támogasson az életben.

6os, mar a stílusodból kiindulva is valószínűleg rosszul lennék, ha elolvasnám ezt az “esszét” amit leírtál. Normalisan kérdeztem, erre te jössz a tudalekos stilusoddal, amit egyébként pontosan azok használnak, akik nem tudnak.

Másrészt egy értelmes ember nagyon is ki tudja elemezni magát, sőt, a rögeszméje is lehet, hogy önmagát es a környezetét elemzi. En egyszer elolvastam a borderline tüneteit, kijelentettem, hogy ez vagyok en, par hónap múlva 20 perc beszélgetés után megkaptam a diagnózist a pszichiatertol. Tovább nem olvastalak a stilusodnak köszönhetően.