Ez normális vagy pszichológushoz/pszichiáterhez kéne mennem e miatt?

Röviden arról van szó, hogy van egy kitalált világom. Eleinte nem volt ennyire kidolgozott, mint most, akkor még csak egy kitalált barátom volt, valamint csak akkor volt jelen, amikor aludtam, vagy félálomban voltam. Azonban kb. fél éve már napközben is "megjelenik" több ember is ebből a világból. Nem látom őket, se álmomban, se a valóságban, viszont a fejemben hallom a hangjukat és én többször hangosan beszélek hozzájuk vagy átölelem őket. Nem sokkal a távoktatás kezdete előtt (még gimnazista vagyok) óta, ha éppen nem mással beszélek, akkor velük szoktam. Főleg amikor egyedül vagyok. Emellett amikor valami olyan dolgot kell csinálnom, amit nem szeretnék, vagy amitől félek, akkor mindig megbeszélem velük. Bárhol vagyok, ők ott vannak.

A családomnak nem merem elmondani. Egyszer megpróbáltam elmondani anyának, de ő csak azt mondta, hogy ne hülyéskedjek ilyenekkel, mert nem vicces. Azóta nem került szóba. Fáj az, hogy a saját anyám se hitte el nekem, pedig nem szokásom hazudni. A barátaim se vesznek komolyan. Tény, ők azt se vették komolyan, amikor a húgomért aggódtam, aki majdnem meghalt.

Szóval ők azóta maximum úgy hallanak a kitalált barátaimról, mint az általam írt történet szereplői. De leginkább sehogy.

A kitalált világ annyival szebb, mint ez. A kitalált barátaim nem ítélnek el olyan dolgok miatt, amikről nem tehetek. A valóságban meg az emberek többsége igen. Talán az összes. (beleértve engem is, értelemszerűen)

Illetve sokszor mindenféle előzmény nélkül elkezdek sírni és/vagy pánikolni. Félek, hogy meghalok, vagy meghal anya is, mint apa. Nagyjából 9 éves korom óta (amikor meghalt apa) azon gondolkozom, hogy miért élek, miért születtem meg, hogyan és mikor fogok meghalni és mit tehetnék ellene. Azóta, hogy elvesztettem az édesapámat, azóta gyakran sírok. A pánik az maximum egy éve van jelen. Ilyenkor remegni szoktam és sokszor úgy érzem, hogy meg fogok halni, többnyire fullasztó érzést érzek. Ez körülbelül 10-20 percig tart, de lehet, hogy az időérzékem is elvesztem ilyenkor, szóval ez nem biztos.

Régebben öngyilkos is akartam/próbáltam lenni, de azóta ezzel felhagytam, mert szerintem az nem megoldás. Az nem lehet megoldás, csak menekülés.

Nem tudom, hogy ez még a normális kategóriába tartozik, vagy nem. Szerintetek az, vagy nem?

Valamint anyukám nem támogatja a pszichológus ötletét, mert ezeket nem hiszi el nekem, ezeken kívül meg nem igazán van olyan ok, ami miatt pszichológushoz kéne mennem.