Már lassan 8 hónapja hogy szakított velem a barátnőm, és még mindig nem tudom magam túltenni rajta. Mit tehetek? (sztori lent, 20M)

Ő volt az első barátnőm, meg úgy mindenben az első. Középiskola legelején jöttünk össze, végig együtt voltunk (4 év), mintapár voltunk, nagyon szerettük egymást, nagyon nagyon sok mindenen mentünk keresztül együtt. Aztán jött az egyetem, és minden megváltozott. Októberben szinte egyik napról a másikra jelentette ki, hogy szakít velem, mert, quote, "Nem érzi magát szeretettnek mellettem".

Fogalmam nem volt hogy mit rontottam el és hol. Utólag tudtam meg hogy már ~egy hónapja nem érzett irántam szeretetet, csak nem mert róla beszélni, mert - szintén quote - "nem volt benne biztos hogy mit érez".

Az életem feje tetejére állt. Egyedül őmiatta mentem abba a városba ahol tanulok, senkit se ismertem, egyedül voltam, egyedül laktam, és elsőéves (néhány hetes*) egyetemistaként, frissen belecsöppenve az önállóságba ez egy nagyon nagy pofon volt nekem.

Most nem szeretném azt ecsetelni, hogy milyen bad-tripeken mentem keresztül az elkövetkező hetekben.

A lényeg az, hogy egy olyan ördögi körbe kerültem, hogy elkezdtem magam hasonlítgatni hozzá, és ez csak lefele vitt és visz azóta is. Sajnos ugyanarra a szakra járunk, így nagyon sokszor kell látnom. És én rajta elejétől fogva azt láttam, hogy felszabadultabb, szociálisabb lett, körül van rajongva, egy hét alatt szerzett magának vagy 15 barátot (mérnökin kevés a lány, ráadásul ő eléggé szép csaj, így a fiúknál nincs nehéz dolga). Mindeközben én azon voltam hogy előadások közepén ne törjön rám a sírás ahányszor meglátom. Ez nem éppen egy olyan állapot amiben könnyű barátokat szerezni, olyan kisugárzásom volt hogy kb elhervadtak körülöttem a virágok...

A mantrám az volt, hogy "idővel begyógyul a seb", vagy hogy "néhány hónap és már nem a fájdalmat fogom érezni miatta, hanem örömöt a sok jóért amit tőle kaptam". Hát... nem éppen így áll a helyzet... És ez a kérdésem is igazából: Mit tehetnék ez ellen?

A dolog hullámzik. Egy hétig az égvilágon semmi bajom, a másik héten meg Kínáig magam alatt vagyok. Tegnap hónapok óta először felmerészkedtem a szocmédia oldalaira, és láttam, hogy már jó ideje együtt van egy másik sráccal. Nyilván ez várható volt, de mégis olyan szinten rántott le megint, hogy most regényt írok a gyakorikérdésekre...

Viccet félretéve, azt látni, hogy ugyanonnan jöttünk, együtt haladtunk hosszú éveken át, aztán szétváltak az útjaink, neki nagy szögben felfelé, nekem meg szakadékszerűen lefelé, hát nem könnyű. Beleestem a szokásos "szociális média káros hatása" sztoriba, egyszerűen azt látom hogy neki jó, nekem rossz. És ez az önbizalmamat a földhöz vágta teljesen.

És most az van, hogy félek a szeptembertől, félek hogy megint naponta látnom kell, ahogy valaki mást szeret, valamint hogy ő boldog... És mikor magamra nézek, szinte lelkiismeret furdallásom van hogy nem vitt még el a természetes szelekció...

A mai napig ptsd-m van a szakítás utáni pár hét éjszakáitól. Gyakran csak azért maradtam fent hajnalig, mert nem mertem aludni, mert akkor a gondolataimra voltam utalva. Ezalatt ő kibontakozott, boldogabb volt mint valaha. Én az öngyilkosság gondolatával játszadoztam (igen, ez lehet klisének hangzik, röviden: örülj ha annak tarthatod), míg ő megtapasztalta milyen egyetemistaként "pasizni". Én a mai napig nem tartom magam egyáltalán késznek egy párkapcsolatra, ő meg már hónapok óta együtt van valakivel. És még sorolhatnám...

Ezek miatt az önbizalmam, ami az egész előtt teljesen rendben volt, a béka segge alatt van és ott lapul azóta is. Egyszerűen nem tudom elengedni ezt a hasonlítgatás dolgot. És ez az életminőségemre borzalmas hatással van.

Hogy tudnék kitörni ebből?

Nyilván nem várok életmegváltó válaszokat, igazából csak ki kellett öntenem magamból... köszi hogy elolvastad :)