Minden fiatal tinédzser úgy érzi, hogy az ő problémái már nagyon súlyosak, esetleg depresszióról lehet szó vagy egyéb mentális betegségről?

A tinik gyakran érzik magukat így, hiszen ekkor vannak a gyerekkor és felnőttkor határán. Gyerekként kezelik őket, de az egész életükre nagy eséllyel meghatározó döntéseket kell hozniuk, például azt, hogy hová felvételiznek. Ezenfelül ekkor érkeznek az első nagy szerelmi csalódások, és a külsejük is változásnak indul.

Ettől függetlenül azt mondom, hogy ha te súlyosnak érzékeled a helyzetet, és szenvedsz, akkor legalább az iskolapszichológust tudósítsd róla. (Nálunk, az egyetemen online konzultáció is működik vele a járvány miatt.)

Én például tiniként azt gondoltam, hogy teljesen normális, amit érzek, hiszen sok iskolatársam posztolt szomorú idézeteket, időnként a vágást, öngyilkosságot is emlegették. Az volt a különbség, hogy náluk egy ilyen mélypont maximum pár hónap leforgása alatt szinte teljesen eltűnt, míg engem 22 évesen diagnosztizáltak borderline személyiségzavarral, és még így, a 25. szülinapomhoz közeledve is érzem a megterhelő tüneteit...

szerinzezek nincs sok depressziós????

szerintem meg pont most van a legtöbb depis de mivel ti felnőttek vagytok biztos nektek van igazatok csak hogy tudjátok azért nem tudtok róla mert a szülők bele nevelik a gyerekekbe hogy senkibe nem szabad bízni és így a gyerek sem bízik meg senkibe még a saját szüleibe sem

Arról nem tudok nyilatkozni, hogy az összes tini hogyan gondolkodik magáról, de a saját környezetemről igen. Ugyan is az engem körül vevő társaim sokszor szomorúak, sokszor minden nehéz, minden k**va sz*r és legszívesebben felgyújtanánk az egész világot. Azt hisszük így kellene, de nem lesz semmi sem. Rájövünk, hogy csak magunkból van elegünk és abból, hogy mindig mindenki megmondja hogy mit csináljuk, de amikor pedig igazán szükségünk lenne rá, akkor valamiért soha nincs ott senki. Általában akkor amikor egy fontos döntést kell meghoznunk de fontos hogy egyedűl. Akkor azt kívánjuk bárcsak ott lenne egy idegesítő felnőtt, hogy megmondja mi lenne a helyes.

Sokszor mondjuk ,hogy milyen szomorúak vagyunk, de azt is sokszor leszögezzük, hogy ettől még nem vagyunk depressziósak, nem akarjuk megölni magunkat, hanem csak "depis hangulatban vagyunk" és hagyjon minket mindenki békén. Mert kamaszok vagyunk, tinédzserek, a saját agyunkra megyünk és néha olyan flegmák vagyunk, hogy magunkal sem állunk szóba. Minden amit teszünk vagy mondunk azzal leginkább saját magunkra reflektálunk, a saját személyiségünkhöz akarunk vele hozzátenni és ennek lehet a része a napokig, hetekig, hónapokig tartó szomorúság. Mert az ilyen időszakok is nagyon fontosak és érzelemdúsak.

Biztos vagyok benne, hogy minden kamasz nagyon súlyosnak érzi a saját problémáit, de leginkább azért érezzük ezt, mert nem tudjuk kihez lehetne vele fordúlni. A szülőktől jellemzően eltávolodunk, mert önnállóak akarunk lenni, de mégis kell a segítség, amit vagy az ugyan olyan tapasztalatlan kamasz barátainktól próbálunk megszerezni, vagy esetleg tanároktól, felnőtt barátoktól.

Szerintem éppen ettől csodás ez az időszak, hogy olyan érdekes emberekkel tud összehozni. És kialakulhatnak ez által nagyon szoros kötelékek is. Nekem pl nem egy tanárom lett már szinte a barátnőm vagy esetleg a második anyukám, nővérem. Azért hangsúlyozom ennyire a tanárokat, mert ha valami súlyos problémánk van akkor tapasztalataim alapján ők hamarabb fognak tudni róla mint a szülők. És hát ők azok a felnőttek akikkel a legtöbb időt töltjük a mindennapok során. Ők nevelnek minket és igen, a "depiből, sőt még a depresszióból is segítenek kimászni, ha úgy van.