Végzősként öngyilkosság?

Szia! Átérzem, mert én is hasonlóan éreztem/érzek. A csúcs tavaly volt, tavaly egy betegség is nehezítette az életemet.

Általánosban és gimiben is ki lettem közösítve, de a gimi végefelé javult a helyzet (nyolcosztályos). Az alapproblémát az adta, hogy enyhe autizmussal élek, és hát gyerekkorban ez nagyon megmutatkozik.

Tönkre lett verve az önbizalmam, önbecsülésem. Mind a mai napig nincsenek igazán "barátaim", igaz, vannak haverjaim, jó ismerőseim. Barátnőről a kinézetem és a személyiségem miatt álmodni sem merek, mindezt úgy, hogy egy bizonyos szintig egyáltalán nem zavarna, ha a lány nem a legszebb, nem a legformásabb. Én sem vagyok se jóképű, se jó testalkatú. De a kövérebb lányoknál sem igazán érzem, hogy esélyem lenne...

Másodéves vagyok egy mérnöki karon. Őszintén, itt sem fogok nagyon komoly barátságokat kiépíteni, sőt, be is szóltak párszor, de mégis ezerszer jobb, mint a középiskola. Egy érettebb, tapasztaltabb személyként új lapot kezdesz.

Vannak katalógusos előadások, gyakorlatok, laborok(=be kell járni), de a tananyag elsajátításának módja, tempója a te kezedben van. Persze ezzel nagyon sokszor nem tudnak mit kezdeni.

Ha szerencsés vagy, azt tanulod, ami (többnyire) érdekel.

Olyan emberekkel találkozhatsz, akiknek hasonló érdeklődési köre, esetleg hasonló életfilozófiája van, mint neked. Mint mondtam, részben az alapszemélyiségem miatt, részben a korlátaim miatt (nehezebben nyílok meg, nem ihatok alkoholos italt, ezért a bulikat is többnyire kihagyom) nincsen sok haverom, de akikkel összedolgozom, azok normálisak. Ja igen. Megválogathatom, hogy kivel/kivel nem akarok összedolgozni, segíteni neki, megosztani az anyagot etc. Nyilván tartani kell az egyensúlyt, hogy ne te csináld az évfolyam háziját, de akarjanak neked is segíteni.

Nos, ez egyetemen sokkal könnyebb, mert ott az évfolyamon van 100-200 ember, míg egy gimnáziumi osztályban 25-35.

Miért élek? Őszintén szólva, nem tudom, de mégis tudok okokat mondani.

Egyrészt mindenkit megrázna, ha bedobnám a törülközőt. A saját depim miatt nem akarom a családot tönkretenni. Elmentem pszichológushoz. bár ez nem pszichológus volt elsősorban, hanem természetgyógyász.. Alapból én sem hiszek ezekben a "gyógyítós" dolgokban, a fizikai problémáimat nem is oldotta meg nyilván... Viszont az a nő nagyon értett az emberi lélekhez, hogy mi folyik az ember fejében...

A "pszichológus" segített kicsit kilátni a nagy hisztiből, és hideg fejjel tudtam nagy, életemet jelentősen befolyásoló döntéseket hozni, amik miatt végülis jobb lett az életem (ezt nem részletezném).

Ok, a családom miatt élek, mi más miatt? Na, ezt őszintén én sem tudom megmondani, de 100%-os határozottsággal a húszévesek nagy része szintén nem tudna erre a kérdésre választ adni.

Én, ha lesz pénzem&valamennyi hozzáértésem, szeretnék a hobbimnak élni: mostmár befejezem ezt a BSC-t, de gondolkodom egy gépész/járműmérnök MSC-n. Ugyanis imádom az autókat, sajnos ezt a szenvedélyt apámtól örököltem... xd

Ezzel párhuzamosan nyilván kocsi(ka)t is szeretnék, + valami műhelyt... Tudom, gyerekes álom, de annyira nem lehetetlen.

A műhelyhez pl. telek már van, mert Bp. vonzáskörzetében van egy tanyánk.

Az odavezető út meg úgyis rögös és hosszú... Olyan nagyon sok álmom meg egyelőre nincs.

A barátnő témával nem keserítem magam, mert a 16-20 évesek lányok többsége szép, nőies, nekem meg hangyányi esélyem nincs egyelőre. Jó, lehet a nézetemen nem segít az, hogy fiús szakra járok.

Az anyagi javakat viszont bőven van esélyem elérni.

Hát ennyi.

19F (igen, 19 évesen másodéves egyetemista vagyok, mert nem vagyok évvesztes)