Miért nem értik meg az emberek hogy én már túlléptem az önsajnálaton?

Röviden az a helyzet hogy mentális problémáim vannak. El kéne mennem kezeltetni magam, és szembenézni a problémákkal, rendbe hozni az életem. Sok sok éven át egyedül próbáltam megoldani mindezt, de a sok év után be kellett látnom hogy egyedül nem megy.

Na most azt érezem innen volt két választásom.

1. Hogy mivel ezt beláttam, mégis elmegyek olyan emberek közé akik talán tudnak segíteni.

2. Hogy elfogadom magam ilyennek, hogy egyedül nem megy, és mivel nem vagyok normális, ezért segítséget sem kérek (mert nem hiszek magamban).

Hát nekem sok-sok idő után sikerül az elfogadás. Megbékéltem önmagammal, és azzal hogy folyton menekülök a problémák elöl, valamint azzal is hogy soha nem lesz normális életem. Hogy ezért egyedül maradok inkább, és ezzel az életvitellel várhatóan jó ha 10 évem van hátra.

Ezt mind elfogadtam, és utána végre nem nyomasztott a súly, hogy mi lehetne ha küzdenék, vagy hogy lehetnék jobb is, vihetném valamire az életben, lehetne párkapcsolatom stb. (Leginkább azért volt ez felszabadító, mert sokszor hiányzott egy társ az életemből.)

De azóta nem is mondom ezeket senkinek, és már nem is panaszkodom ezekről másnak, mert vállalom a saját tetteim következményét. Azaz hogy nem vezet sehová az életem.

Na most belátom ezt így elég vicces lehet elolvasni is, de kb ez van azt hiszem.

Mert az lenne az önsajnálat ha folyton panaszkodnék, hogy hú de rossz nekem, de aztán meg nem csinálnék semmit. Csakhogy nekem már nem olyan rossz ez, vagyis rossz de ezt a rosszat már megszoktam.

De jöttek hozzánk (családi rokonok) és miután nagyjából felvázoltam ezt (ők egyébként segíteni akarnak) azt mondták hogy: én csak elmenekülök az önsajnálatba.

Ettől kb azonnal nagyon ideges lettem, nem is tudom miért. Meg pl ilyeneket mondott valaki: hogy akkor jobb ha felkötöm magam. Erre majdnem egyből rá is vágtam hogy: már volt hogy nem sokon múlott, de aztán mégsem mondhattam, mert ha elmondom szüleimnek ezzel csak még nagyobb nyomást okoztam volna. (Egyébként meg már egyáltalán meg sem fordul a fejemben hogy végezzek magammal.)

Amúgy annyit még hozzátennék hogy felnőtt ember vagyok, főleg az alkohollal, szerencsejátékkal, és egyéb tudatmódosító szerekkel vannak problémáim (tehát függő vagyok), és mivel nem tudok leszokni, és nem megyek be elvonóra sem, azért döntöttem úgy hogy tovább élek függőként, egyedül, amíg csak bírja a szervezetem. Jól tudom hogy nehéz menet lesz, és jó eséllyel nehéz évek is várnak rám, de mégis ezt szeretném, mert így nem kell harcolnom az élettel.

Azt viszont észrevettem hogy nagyon ideges lettem amikor ezt az "önsajnáltatást" mondták, és talán lehet azért érintett meg ennyire mert a mélyben még nem zártam le végleg ezt az egészet.

Nem akarom magam átverni, van még hogy hiányzik egy párkapcsolat az életemből, de azért sokat kéne tenni. Egyszerűbb elfogadni ezt ami van (ha azt érzem nem vagyok képes ennél többre) és egyedül megtalálni a mindennapokban a boldogságot.

Azt valószínűnek tartom ha továbbra is így haladok akkor nemsokára végleg sikerül lezárnom ezt magamban, és ez szükséges is lesz mert jó eséllyel az utolsó éveimet hajléktalanként fogom leélni. Akkor sem akarom magam sajnáltatni, és azt sem akarom hogy mások sajnáljanak.

Viszont hogy tudnám ezt elmagyarázni a hozzám közel állóknak? Hogy egy ilyen ember vagyok? Mert ez a baj ha elmondom ezt az egészet, amit gondolok, akkor azt hiszik nem gondolom komolyan. Ha meg szerintem jobban belemegyek, és végre belátják hogy így gondolom, akkor azzal komoly nyomás alá helyzetem a környezetben azokat akik még közel állnak hozzám.

Mit tudnék mondani nekik, amivel pár mondatban bebizonyíthatnám hogy, ha egyszer én megbékéltem ezzel az egésszel, akkor már békéljenek meg ők is?