Egyszer az élet császárának érzem magam, egy nagymenőnek, máskor egy senkinek?

Bipoláris zavar maybe.

"Attól félek hogy a “csöves” dolog fog megmaradni ha elkezdenek kezelni és lúzer maradok örökre."

Ebben nem tudom mi a logika.

Nekem is mindig azzal jöttek 15-16 évesen, hogy majd kinövöm a 'tinihisztit'.

22 éves vagyok, borderline személyiségzavaros, kényszer és pánikbeteg.

Ha a kinövős duma helyett legalább egy szakember (merthogy sok volt) komolyan vett volna, talán nem húzódtak volna végletekig a kóros tüneteim.

Most meg cseszhetem a fiatal felnőttkoromat azzal, hogy heti rendszerességgel pszichoterápiába járok és 4 fajta gyógyszert szedek. Érdekes módon, mihelyst egy hónappal a 18. születésnapom betöltése után mentem orvoshoz, hirtelen minden problémám valid lett, és komolyan vettek.

Ez nem nyafogás, szívesen dolgozok magamon, és elfogadtam ezt a dolgot, és bár ellentmondásosnak hangozhat, úgy érzem, sokkal jobb ember lettem azok miatt, amiken keresztülmentem.

Csak néha kissé még elfog az igazságtalanság érzése, hogy talán lehetett volna máshogyan is, ha nem röhögött volna a gyermekpszichiáter a képembe.

Én próbáltam segítségéért kiáltani többször is tizenévesként, de senki nem állt meg egy pillanatra, hogy segítsen fölállni. Aztán erre lehet, hogy 10-20 évem is rámegy majd.

Elnézést kérek kérdező, hogy nem a kérdésedre reflektáltam.