Nagy baj, ha elképzelek magam mellé embereket?

Mikor magam vagyok, mindig elképzelek egy szituációt. Pl. ha sétálok, azt gondolom, hogy van mellettem egy barát, aki távolról jött, és én mutatom be a falumat, a házakat, stb. Sok elképzelt barátom van, fiúk is és lányok is. Vannak elképzelt szüleim is. Egy apám, aki fiatal, okos de nagyon kedves, és egy anyám, aki végülis olyan mint az "apám". Velük olyan dolgokat képzelek el, amik a valóságban nem történtek meg. Hogy gyerek vagyok, és megyünk együtt kirándulni, nyaralni, együtt reggelizünk, eljönnek a suliba, stb. De vannak képzeletbeli tesók, akikkel bármit megtudok beszélni. Ezek az embek kezdetben csak akkor jelentek meg, mikor pl. elalvás előtt, azán minden percben ott vannak, mikor magányos vagyok. Ha sírok, azt élem át, hogy ott van mellettem a képzeletbeli apám, az ölébe ültet, és megkérdezi kedvesen hogy mi bánt. Ha szülinapom van, akkor arra, hogy az összes barátom összefog és meglepetés bulit szerveznek. Sokszor érzem azt, hogy magányos vagyok, de mindig jön egy "barát" vagy elképzelt szülő aki megvigasztal. Ekkor nagyon boldog vagyok, de félek, hogy mi lesz ha eltünnek, mert akkor tényleg egyedül maradok, mert a valóságba hiába is próbálkoztam, nincs egy barátom sem, fiúm sosem volt, a szüleim meg mikor csak találkozunk, veszekednek.

Az elképzelt világomban meg mindenki szeret, és én is ugyanúgy tudom szeretni őket.