Én miért nem érdemlem meg?

Láttam facebookon egy osztálytársamat. Most végzett az egyetemen, gyönyörű szép lány, a párjával együtt van a fotón. A következő képen a barátnője gratulál neki a diplomájához, aki már anyuka, kisbabája van és kutyái.

Én meg még mindig nem végeztem az egyetemen, állandóan beteg vagyok, orvostól-orvosig járok, ide-oda küldenek kivizsgálásra, kórházba is befektettek. Sosem voltak barátnőim, egész életem a magányról szólt. Hiába próbáltam mindenkivel kedves lenni, csak kihasználtak. Megerőszakoltak, vertek, rengetegen bántottak, a vallásfanatikus szüleim is. Én mindenkinek csak kedvességet adtam, nem értem miért érdemeltem ezt. Mi bennem a hiba? Még a saját testvéreimmel sincs jó kapcsolatom. Az egyik testvérem mentálisan sérült, a másik testvérem pedig alig beszél velem. Neki is egészségügyi problémái vannak, meg kellett műteni, szívgépre kapcsolták... annyira aggódtam érte :( ha arra járok mindig bemegyek hozzá, viszek neki valami kis kedvességet (csokit vagy a hobbijához kapcsolhatót), ráírok, követem az oldalait, de őt nem érdeklem, sosem keres, szerintem lenéz.

Még a tanulásban sem tudom örömemet lelni. Hiába tanulok erőn felül, semmi sem sikerül, mert buta vagyok, (sni-s). Nem voltak jó jegyeim, hiába voltam szorgalmas, 2-3 órát tanultam egy átlagos napon, dolgozatok előtt néha 5-6 órát is. A nyelvvizsgám többszöri nekifutásra sem sikerült, jogsim sincs, egy 0 vagyok... és már ott tartok, hogy nem is értem miért élek egyáltalán... én miért nem születhettem szerető családba, miért nem születhettem szépnek vagy okosnak? Miért nem vagyok szerethető? Nekem miért nem lehet boldog életem? Ezek a gondolatok kavarognak bennem nap mint nap. :(

Nincsenek illúzióim arról, hogy másoknak tökéletes az élete, de mindent sokkal könnyebb úgy elviselni, ha az ember mellett ott vannak a barátaik, a párjuk és a családjuk. Mellettem nincs senki, csak a betegség és a rossz emlékek. Talán mégis megérdemeltem a sok verést, erőszakot, fájdalmat amit kaptam... nagyon rossz érzés ez az egész. A az érzés, hogy felesleges vagyok, egy púp mások hátán. Senkit sem tesz boldoggá az, hogy élek, hogy megszülettem, mindenki elhajt, még akkor is, ha ajándékot viszek, mosolygok, kedves vagyok... a volt osztálytársaim nem köszönnek nekem vissza, elfordulnak ha meglátnak. Annyira rosszul esik, hogyha rá gondolok egyszerűen elbőgöm magam. Én nem ártottam senkinek, mégis én szenvedek, nem azok, akik hurkásra vertek, meggyaláztak, ellopták a fiatalságomat és a nőiességemet. Ők élik a világukat, van párjuk, családjuk, munkájuk, pénzük, barátaik, motivációjuk. Én meg odáig süllyedtem, hogy meg akarok halni... Tényleg ezt érdemeltem? Tényleg ennyire igazságtalan az élet, hogy egyeseknek megad mindent, nekem pedig csak a szenvedést?