Mit tegyek, ha a halálra gondolva megkönnyebbülést, boldogságot érzek?

Átérzem, a magányos emberekre rá van írva az a sztereotípia, hogy dagadtak, csúnyák és nincsenek szociális készségeik. Na most, én csinos vagyok, szép, normális és rendkívül szociális, viszont mégis azt érzem, hogy nem találtam még meg azt az embert, akivel el tudnék képzelni egy komolyabb barátságot, párkapcsolatot, nincsenek barátaim, csak felszínesek, de hogy valakivel kimenjek meginni valamit, vagy moziba az elképzelhetetlen. Nincs senki, nem értem, mintha én is láthatatlan lennék, plusz mindenkinek megvan a társasága, ha ismerkedésre kerül a sor egyetemen is, akkor mindenki fülhallgatón hallgat zenét, telóznak, senki nem érdeklődik a másik iránt. Nem értem ezt a viselkedést,

Remélem sikerül megtalálnod azt az embert, akivel már minen oké lesz.

Addig nem tudom a megoldást, azt mondják meg lehet szokni a magányt. Hát nem tudom, ha a megszokás az, hogy depressziós vagyok...

Üresnek és céltalannak érzed az életed, nem látod mit szeretnél elérni 5, 10, 20 év múlva. Pedig de! Kezd ezzel, mit szeretnél elérni, mitől lennél boldog 10 év múlva? S ma mit teszel érte, hogy elérd?

Ha az anyagi javaiddal nincs gond keress fel egy pszichológust, vagy egy tréningre iratkozz be (de sok a kókler a piacon pszichológussal jobban jársz).

én is így érzek, és én sem gondolnám, hogy pl. depressziós vagyok

velem is most szakítottak 7 év után, és a kapcsolattal együtt a céljaim meg terveim is füstbe mentek

26/l