Aki öngyilkosságon gondolkodik mit érez vagy gondol?

Veszítettél már el valaki fontosat az életedben, akit hosszú ideig gyászoltál? Amikor a szomorúság és gyász rányomta az életed minden eseményére a nyomát? Amikor nem tudtál úgy igazán örülni? Amikor egy vicc is csak halvány örömet okozott és rögtön eszedbe jutott a tragédia, ami miatt gyászolsz, rögtön visszalökve a szomorúságba. Amikor nincs igazán kedved semmihez, nem mozdulsz ki a lakásból, mert nincs hangulatod emberek közé menned. Amikor a munka is csak nyűg, az emberek előtt pedig elrejted az érzelmeiet, úgy teszel, mintha semmi nem történt volna, mert erős vagy, tartod magad?

Van aki ezeket az érzéseket éli át mindennap, akár bármi komoly tragédia nélkül: ez a depresszió lényege.

És míg egy gyász okozta fájdalom idővel enyhül, ez marad, sőt a fájdalom csak erősödik. És hiába próbálsz meg változtatni, nem sikerül és magad is elhiszed, hogy lehetetlen megszabadulni tőle. Minden nap úgy élni, hogy olyan a lelkiállapotod, mint egy átlagembernek, aki aznap tudta meg egy szerette halálát, borzalmas. Szomorú vagy, levert és ráadásul nem látod a jövőt, hogy bármikor jobb lehetne. A fájdalmat átélni minden egyes nap túl sok, több amit el tudsz viselni és a halál már nem tűnik annyira rémisztőnek, mert biztosan kivisz ebből a rémálomszerű helyzetből.

És sajnos van aki egyedül marad ezekkel az érzésekkel, nem jut el pszichológushoz, aki tudna segíteni. És megteszi, mert szabadulni akar ezektől az érzésektől és más kiutat nem lát.

Akkora nagy szomorúság, kilátástalanság, rosszkedv, hogy fáj. Az életet értéktelennek érzik.

Tudom,. mert keresztülmentem ezen.

Kb. másfél éve voltak ilyen gondjaim. Az alapot egy nagyon keményen túlhajszolt, önmagam kizsigerelése nélkül teljesen megoldhatatlan élethelyzet adta. Akárhogy hajszoltam magam, folyamatosan, napról napra értek egyre nagyobb kudarcok. Mivel semmi időm nem volt, ezért a többi embertől elkezdtem fokozatosan izolálódni.

Aztán előjöttek az alvászavarok, először csak enyhén és elviselhetően, aztán egyre gyakrabban fordult elő, hogy konkrétan semmit nem tudtam aludni. Hogy kompenzáljam ezt, megittam 6-8 kávét, 5-6 energiaitalt naponta, mellé kb. 3 doboz cigit szívtam.

De persze ez is csak ideig-óráig működött, kezdtem a kontrollt saját magam és az életem felett teljesen elveszíteni. Elkezdődtek a fejfájások megint fokozatosan, nagyjából napról napra durvulva. A vége felé már többkilós szótárral ütöttem teljes erőmből a fejem, mert annyira fájt és nem használt semmilyen gyógyszer. Mivel nem aludtam, és olyan marha egészséges cuccokat tömtem magamba megállás nélkül, jöttek a szívgondok, tüdőgondok. A vége felé egy emelet megtétele után le kellett ülnöm, mert a szívemnél erős nyomó fájdalmat éreztem. Úgy köhögtem (most az orvosomat idézem), mint egy végstádiumú tüdőrákos.

És az i-re a pontot, egyúttal az életkedvemnek (xD) a kegyelemdöfést az első pánikroham szolgáltatta.

Onnantól fogva meg akartam halni. Képtelen voltam őszintén mosolyogni, őszintén örülni. A teljesítményem drasztikusan elkezdett romlani az életem minden területén. Az alvászavarom elérte az elviselhetetlen szintet. A reggeleim, ha mégis tudtam egy kicsit aludni, úgy indultak, hogy éhgyomorra be kellett vennem bikaerős fájdalomcsillapítót a fejfájásomra.

Akkor tudatosult bennem, hogy nagyon-nagyon nagy baj van, mikor elindultam szikét venni.

És végül nem mentem el. Tudott fogadni azonnal egy nagyon jó pszichológus, és már az első alkalmak után ki tudtam lépni abból az élethelyzetből, ami az egészet hozta. Azóta sokkal jobban vagyok, az egyetlen, ami maradt, az alvásgond. Nem szedek rá gyógyszert, mert ezt még gond nélkül kibírom. És határozottan jól vagyok már! :)))

Nálam ez így ment.

12-es tökéletesen leírta.

Aki nem érez így, nem érti, bárhogy magyarázzák.

Beszűkülnek tudatilag. Csak a saját kis problémájuk körül forognak, azt növesztik olyan súlyóvá az ö saját kis fejükben, amitől már élni sem lehet.

Pl munkatársam 35 körül volt, szakított a pasijával, döcögött levelezőn a főiskola. Ennek tetejébe, mint egyedülálló be lett osztva Szenteste dolgozni. Ez volt az utolsó trigger. Úgy érezte, az egész életét javíthatatlanul elcseszte. Aztán februárban azzal fogadott a csoportvezető, h Judit nincs többé. 2 hónap alatt így bepörgette magát.

Talán egy gyökeres környezetváltozással, ha folyamatosan közösségben lett volna, tuljutott volna rajta. Persze utána lehetséges, megint lett volna kísérlete, ami sikeres.

Csak azért nézzük meg a másik oldalt is. Otthagyta az anyját, aki szerette, támogatta, lakhatást biztosított neki - odaadta a Bp melletti zartkerti nyaralóját. Otthagyta a bátyját, sőt erős lelki megterhelésnek tette ki az akkor kb 6-7 hónapos sógornőjét.

Tudom, ilyenkor ők már elszakadnak a realitástól, nincs belátás, de azért objektivan nézve egy ritka szemét dolog öngyilkosnak lenni. Plussz saját problémáját nem oldja meg, másoknak meg gondot okoz.

5. vagyok. Még 2019-ben valaszoltam erre a kerdesre ahogy latom. Labilis csaladi hatteremnek koszonhetoen mar kamaszkoromtol, egeszen 35 eves koromig folyamatos ongyilkos gondolatok kínoztak, probalkoztam is tobbszor vele. Ahogy valaki irta itt, szerintem is ahhoz kell viszonyitani h milyen irtozatos szenvedes az, ha a legerosebb osztonunk, az eletoszton sem mukodik mar normalisan. Utolsoval nem ertek egyet, hogy szemet dolog lenne az ongyilkossag. Szerintem a rokonok a szemetek, akik full onzesbol kepesek lennenek az embert eletben tartani a vegtelensegig, mert leszarjak, hogy mit leszenvedsz nap mint nap! Mikor mar minden egy kín, mikor mar annak is orulnod kell, hogy sikerult kimaszni az agybol a wc-ig. Amikor az ember nem tud funkcionalni, munkakeptelen, amikor ki se mozdul otthonrol, mert nem bír.

Kerdezo kerdesere azt tudom mondani, hogy uresseg, kilatastalansag, az elet ertelmetlensege, elviselhetetlen foku lelki fajdalom es kibirhatatlan, embertelen mentalis szenvedes. Hat pont ezert vagdossak magukat. Nekem is az volt, hogy ha szetvagdostam magam, akkor a fizikai fajdalom elnyomta a lelki fajdalmat. Alig ereztem a fizikait, csak azt lattam, hogy dol a ver. Enyhult a lelki szenvedes akkor.

A pszichiatrian a mellettem fekvo idos neni mondta, hogy o rakos volt, de a rak miatt sosem akart meghalni. Abbol felepult es valamitol depresszios lett es a depressziotol ongyilkos hajlamai lettek. Azt mondta, hogy ezerszer inkabb a rak, ha valasztani lehetne.

De hogy valami pozitivat is mondjak, 35 evesen abbahagytam a nyugtato szedest es nekem attol elmult az akkor mar 15+ eve tarto ujra meg ujra halalra gyotro ongyilkos hajlamom. 1 evvel elotte abbahagytam az antidepresszansokat, de az ongyilkoshajlam megmaradt. De a benzo abbahagyas utan, igaz hogy kaptam 2 eleg durva panikrohamot, de kb 3-4 hettel kesobb mar nem ereztem a meghalni akarast. Es azota sem erzem, pedig azota evek teltek el es csomo szar is tortent, megse akarok meghalni. Vigyazzatok az osszes benzoval (xanax frontin rivotril seduxen valium meg az osszes), mert ez eleg gyakori mellekhatas. En se ertettem, hogy miert akartam allandoan meghalni akkoris, amikor nem is tortent semmi katasztrofalis. Azota is van, hogy kicsit kidolok, agynak esek a depressziotol, de par ora alatt, vagy nagyon sulyos esetben 3-4 nap alatt magamhoz terek, felkelek, csinalok a dolgaimat, en akarok meghalni.