Aki öngyilkosságon gondolkodik mit érez vagy gondol?

Rengeteg fájdalmat. Ez nem egy nap alatt alakul ki, hosszú hetek vagy hónapok kínzó eredménye, nem tudsz másra gondolni, és folyton csak ez jar a fejedben, amíg meg nem teszed. Ebből nem hozhat ki se gyógyszer, se pénzhajhász pszichológus.

Mert mindig találtál módot arra, hogy megoldjad a problémáidat. Aki öngyilkos akar lenni az esetek többségében belekerül egy olyan élethelyeztbe, amiből nem tud szabadulni, nem tudja megoldani, illetve sokszor nincs olyan személy a környezetében, akire támaszkodhatna. Ahhoz, hogy valaki öngyilkos legyen sok tényező játszik szerepet.

Ez tenyleg egy osszetett dolog. Olyan szintu kilatastalansag, remenytelenseg, motivalalansag, celok elvesztese stb amit nem lehet szavakkal atadni, hogy milyen erzes. Iszonyatos lelki fajdalom. Altalaban nincs vigaszt nyujto barat, rokon, par sem az ember mellett, senki es semmi, ami enyhitene. Okozhatja konkret problema, de van hogy nincs kivalto oka, tehat nem tortent semmi olyan az illetovel, ami kivaltotta volna. Es en azt tapasztaltam, hogyha ez egyszer szoget ut valaki fejeben, sajnos onnantol az barmikor ujra elojohet.

Konkrétan ürességet és reménytelenséget,nincsenek gondolataid,nem okoz semmi örömöt. Furcsa érzés egyébként.

Én is nemrég elég nehéz élethelyzeten (illetve azok sorozatán) mentem keresztül (csak mikor minden tisztázódott a felyemben, akkor jöttem rá, hogy nem egy dolog volt rám hatással, hanem 3-4), amiket nem tudtam megoldani, hatással sem lehettem rájuk és nem bírtam feldolgozni vagy elfogadni egy jó ideig. Ezek miatt kényszeres gondolataim lettek, képek arról hogy másokat bántok, főleg a szeretteimet és odáig jutottam, hogy minden, akárcsak kicsit is veszélyes dologtól tartózkodtam. Azt éreztem, hogy kiestem ebből a világból, mert egész nap legyőzhetelenül ezek a gondolatok gyötörtek, de mindeközben megmaradt a jó-érzékem, tehát tudtam, hogy ezek borzalmas dolgok, amikről a gondolataim szólnak és kétségbe voltam esve, mert tudtam, hogy nem tennék ilyeneket, de féltem magamtól, hogy mi történik, ha mégis megteszem, teljesen undorodtam magamtól, mindenkit féltettem, még magamat is, csak akkor tudtam bárkit biztonságban, amikor aludtam. Úgy éreztem, hogy elrohan mellettem a világ, mert ez az egész minden hétköznapi feladatban szinte 0-ra vitte a teljesítményemet, ami persze mégtöbb aggódást gerjesztett. Beszámoltam mindenről a családomnak, akik támogattak és végül szakemberhez fordultunk, de már az is nyugtatólag hatott rám, hogy ugyanolyannak diagnosztizáltak, amit én is gyanítottam utánaolvasás során és az, hogy elmondták, hogy nem vagyok veszélyes megtörte a jeget, erőt vettem magamon, hittem, hogy igazuk van és egy ideig csak jó dolgokra koncentráltam, erőltettem magam a jó hírekre és sok lazító fürdőt vettem, családállításra jártam pár alkalommal, mert ha belementem volna a szakpszichológus ajánlatába, akkor nem folytathattam volna a tanulmányaimat (ekkor volt a tetőponton az egész, úgyhogy persze ez a döntéshozatal is stresszelt akkor). Végül teljesen elmúlt és úgy érzem jól döntöttem, persze tudom, hogy bármilyen nehéz élethelyzet újra előhozhatja a jövőben, de tudom, hogy hogy álljak hozzá az egészhez és kikhez fordulhatok.