Borderline. Hogy vészeljem át?

Nem látok kiutat, folyton rossz a kedvem, fáj mosolyogni és úgy érzem magamra kell eroltetnem a jókedvet de nem esik jól, mert belül nem vagyok boldog. Nagyon frusztráló, hogy az emberek állandóan szekalnak, hogy mosolyogjak már, de nekem nem megy. Egy pillanatra ha nem néz oda senki, azonnal komor, bús, kimerült, megterhelt tekintetem van, akin látszik, hogy élni sem akar. Nagyon rossz ez, mert nem akarom, hogy ilyennek lássanak az emberek, mert az ilyen emberekhez senkinek sincs kedve, és messzire elkerulik, mert csak atragasztom rájuk ezt a rossz hangulatot. De nem tudok mitcsinalni, egyszerűen nem megy az, hogy mást érezzek, már nagyon sokszor próbáltam más lenni, de pár óránál tovább nem megy és a legkisebb negatívum is kizokkent.

Szorongok nagyon az emberek között... Elmondani nem tudom mennyire. Kínzás dolgozni bemenni. Mindig nehéz a beilleszkedes... Kívülről ez annyira nem látszik, mert lazasaggal próbálom alcazni, így azthiszik, hogy leszarok mindent. De belül nem így van... Nemtudok magabiztos lenni, csak megjatszom magam. Mindig meg akarok felelni. Sokat piszkalnak a munkahelyemen is és nemtudom úgy lereagalni ahogy kéne. Nemtudok felnőtt módjára viselkedni. Mindig durván visszaszolok meg akkor is ha nekem van igazam egyébként. Persze eleinte próbálom kontrollálni, de nem megy sokáig és annyira dühös tudok lenni, hogy ilyen duhrohamot kapok és szinte azt érzem, hogy ég a bőröm. Elegem van már magamból nagyon. Mindig úgy érzem, engem nem lehet szeretni és aki szeret, azzal nem stimmel valami. Konkrétan ezt érzem, tudom, hülyén hangzik. Nagyon rossz, hogy megfosztva érzem magam attól, hogy normális életem lehessen. Más szemüveg által látom a világot és hiába tudom, hogy nem ez a realitás, nem tudok változtatni úgy érzem és megorulok a tehetetlensegtol. Ezerszer próbáltam és nem tudtam megvaltozni. Nemtudtam egy érett felnőtté válni. Úgy érzem soha nem leszek boldog... Soha. Van, hogy néha azt hiszem, hogy elmúlt ez a remalom és megszuntek a tünetek, végre rendbe fogok jönni, de ez nem így van. Sokszor akkor jövök rá, hogy gáz van velem, amikor valakivel szoros kapcsolatom lesz, és ha azt érzem ekveszitem vagy elhagy, mintha bekattannek. KB képes vagyok üldözni és kétségbeesetten kapkodni utána. Paranoidda tudok válni erős stressz hatására és úgy érzem nemtudok józanul gondolkodni, mintha valami más irányítana... Most ezalatt nem azt értem, hogy valami más "erő vagy lény", hanem hogy a betegségem úrrá lesz rajtam nagyon és a felelem és szorongás atveszi az irányítást.

Abból is elegem van, hogy nem tudom ki vagyok én. Ezerféle foglalkozást elképzeltem magamnak, mintha állandóan egy karaktert keresnek magamnak és ez nagyon fárasztó. Úgy érzem sosem találom meg magamat, vagy lehet nem is létezik az hogy Én, csak testben élek... Komolyan nemtudom mihez kezdjek, úgy érzem élek egy testben személyiség nélkül... Egy személyiség nélküli ember mégis hogy alakítson ki kapcsolatokat emberekkel és párkapcsolatot anélkül, hogy ne kergessem el az embereket és majd a jövendőbeli párom? Kétségbe vagyok esve már, szerintem így senkinek sem kellenek, arról nem is beszélve, hogy az emberek szeretnek megbelyegezni és nem akarják elfogadni ha valakinek ilyen baja van... Meg is tudom érteni, én sem biztos, hogy tudnám kezelni, ha a párom borderline szemelyisegzavarban szenved.

Nemtudom, hogy valaha lehetek e még jobban és elhetek e teljes életet...

Egyébként orvosok mondták, hogy borderline vagyok, nem magamat diagnosztizaltam. Évek óta tart ez az állapot, lassan 5 éve, hogy diagnosztizáltak... Korábban is ugyan ezt éreztem, csak akkor még nem tudtuk, hogy ez betegség vagy szemelyisegzavar, mindenki azt mondta, csak a tinédzserkor, majd kinovod..

Aki hasonló cipőben jár, attól szívesen meghallgatnek tanácsokat, hogyan lehetne ezt az egész betegséget jobban viselni, mert konkrétan nem élet, ami van nekem.