Miért félnek sokan a fogorvostól amikor egy teljesen fájdalmatlan dolog a fogászat?

Egyáltalán nem fájdalmatlan... Nekem konkrét traumát okozott, pedig én se féltem addig míg idén be nem következett az első foghúzásom.

Azt hittem rövid művelet lesz, így teljesen nyugodt szívvel sétáltam be a rendelőbe.

Beadta az orvos az érzéstelenítőt, viszont éreztem, hogy nem hatott szinte semmit, így benyomta másodszor majd harmadszor is. Ez önmagában is baromi fájdalmas volt, de a trauma ezután következett. A doktornő valahogyan összetörte a (leghátsó) kihúzandó fogam és az utolsó gyökér nem akart sehogysem kijönni. 40 percig rángatta körülbelül, a végére pedig már az érzéstelenítő hatása is valahogy kiment. Éreztem, hogy ömlik a számból a vér, és a seb + a ráncigálás miatt együttesen olyan fájdalmaim lettek, hogy sírva kezdtem könyörögni azért, hogy fejezze be.

Szerencsére a doktornő nem kínzott már tovább, viszont ha nem lett volna még elég, a kezelés szépen elintézte a fél állkapcsom is. (Nem tudok bal oldalon rágni, a csontom recseg-ropog és nem egyszer történik, hogy belefájdul az egész fejem, holott a fogászat előtt semmi baja sem volt.)

Ahogy írtam fent is, korábban sosem féltem a fogorvostól. Legközelebb a szájsebészeten viszont olyan ideges voltam, hogy majdnem belehánytam anyukám ölébe. Szédültem és annyira remegtem, hogy nem merték a gyökér kihúzását elkezdeni, mert féltek hogy elájulok.

Megint megkaptam 3x az érzéstelenítőt, és mindhárom alkalom ugyanolyan fájdalmas volt mint a sima fogászaton, mert az én számba speciel nem kentek semmilyen zselét, hanem benyomtak mindent spontán. Szerencsére a fogat végül sikerült kiszabadítani, viszont a fájdalmat itt sem sikerült megúszni egy percig sem. Az asszisztens nő valami eszközt rakott a szám oldalához, gondolom azért hogy ki tudja feszíteni. Nem tudom hogy hívják azt a dolgot, de bármi is a neve, szószerint kiszabta vele a számat. Valahogy kivágott belőle egy darabot, ami önmagában jobban fájt (meg vérzett) mint maga a fog. Úgy néztem ki, mint akinek hatalmas herpesze van, nem tudtam miatta hetekig még beszélni sem + mellé még a kezelés utóhatásai együttesen maga volt a megtestesült pokol. Enni-inni pedig külön rituálénak számított, darabszámra ettem a fájdalomcsillapítót, éjszaka pedig volt hogy elsírtam magam, hogy mikor múlik már el.

Ezt most csak azért írtam le, hogy érthető legyen, miért szerencsés aki megússza fájdalommentesen. Van aki szerencsés, de biztos vagyok benne hogy sok ember van, aki hozzám hasonló cipőben járt. Ha nem is traumaként, de szar emlékként gondolnak rá vissza, és remélik hogy soha többé nem kell visszaülni a fogorvosi székbe... 19/L

Sok oka lehet, de lényeges, hogy ennyire közeli kapcsolatban egyik orvossal sem vagy, még a nőgyógyász is csak az alfeleden ténykedik, de nem mászik bele az arcodba. Ez már önmagában egy stresszforrás. A fejen lévő sebek, sérülések általában eleve érzékenyebben és fájdalmasabbak, gondolj csak egy fejfájásra, ami milyen gyakori dolog, pedig általában nincs mögötte semmi komoly elváltozás.

Aztán a tény, hogy alapvetően ezek mikronsebészeti beavatkozások, itt nagyon ott kell lenni fejben, nem lehet lekalandozni, együtt kell működni. Sokaknak ez iszonyat nagy pszichés teher, hiszen csak egy kicsit rántják meg a fejüket, már megsérül a másik foguk.

Lehetnek gyerekkori rossz élmények is. A fogászat nagyon rapidan fejlődik, sokszor egyik évről a másikra változnak a protokollok, nem csoda, ha ma egy 30 évesnek vannak 20 évvel korábbi emlékei olyasmiről, amit nem szeretne újra átélni.

De sokszor maguk az emberek is mindent megtesznek, hogy rossz élmény legyen. Akut panasszal érkeznek, több rossz foggal, amit lehetetlen elérzésteleníteni, de önmagában az antibiotikumra, mint csodaszerre nem lehet bízni a kezelést. A gyerekkori traumák mögött is sokszor a szülői inkompetencia áll, amikor szintúgy már akkor viszik a gyereket fogászatra, amikor idézem "3 napja nem alszUNK", tehát mikor a gyereknek olyan fájdalmai vannak már, hogy a szülőket sem hagyja pihenni. Kap az orvos egy fáradt, napok vagy hetek óta fájdalmakkal küzdő kisgyereket, akinek ez lesz élete első fogászati élménye egy amúgy is ijesztő közegben, szerencsés esetben a kísérő megáll az ajtóban, ő oda se néz, jelezve a gyerek felé azt, hogy itt valami iszonyatos fog történni, még abban az esetben is, ha amúgy maga a kezelés valóban fájdalmatlan lenne. Sokszor az orvos is kényszerhelyzetbe kerül, mert van az az állapot, ahol muszáj cselekedni, és igen le kell fogni a gyereket és megcsinálni a kezelést, mert ha nem, jóval nagyobb baj lehet belőle, mint egy odvas fog, műtét és kórházi kezelés, megspékelve azzal, hogy esetleg a maradó fogak is egy életre befertőződnek. Nem játék.

Én fogorvosként mindig úgy szoktam fogalmazni, hogy egyéni és rendszerszintű probléma egyaránt van és a 2 egymást tartja fenn. Sok orvosnak a viselkedése vérlázító és nekem ég a pofám, hogy ilyen embereket kell kollégámnak tekinteni, de mikor azt látom, hogy a betegeknek ez tökéletesen megfelel, és maximum csak egymásnak panaszolják el, hogy XY doktor hogy viselkedett, de még a betegjogi képviselőt sem értesítik róla, akkor azért nem csodálkozom, ha sokan úgy dolgoznak, ahogy. Múlt héten például egy "kolléga" szabadságra ment és a mellette lévőt írta ki helyettesnek, miközben a mellette lévő is szabadságra ment és az előbbi kollégát írta ki helyettesnek akut panasz esetén. Tudtak arról, hogy egyikük sem lesz, de kiírtak valamit az ajtóra, feljelentés persze most sem lett belőle, ha esetleg valaki pampog majd, lehet azt hazudni a képébe, hogy hát biztos rosszkor tetszett jönni, mert a rendelési idő máshogy volt, hülyének nézve, de el is bizonytalanítva ezzel azt, aki jött volna fájós foggal. Mint általában semminek, ennek sem lesz következménye. A fogászat ráadásul mindig is mostohája volt az egészségügynek, most még annyi finanszírozás sincs benne, mint 10 évvel ezelőtt, azok a beígért orvos bérek elsősorban az idősebb kollégáknak szóltak, amelynek az lett a következménye, hogy idős, már szakmailag inkompetens orvos kapaszkodik a körzetébe és nem enged teret a fiatalnak.