Mit tennél ilyen helyzetben, ha tudnátok, hogy senkit nem érdekel, hogy éltek-haltok-e?

Most jutottam el arra a pontra, hogy feltegyem magamtól a kérdést: normális vagyok-e? Külső szemlélőnek talán semmi nem tűnik fel, de furcsa dolgokat szoktam csinálni.

Ülök a szobámban tanulok, majd hirtelen elsírom magam, aztán 2 percre rá kitör belőlem a nevetés.Múltkor órán jött rám egy ilyen, még szerencse, hogy akkor szélen ültem (nem a középső padsorban, ahol szinte mindenki lát), és alig tudtam kimagyarázni magam.

Ez még nem is olyan hű de nagy baj, de érzem, h ez nem mehet így tovább. Egyik percben meg akarom ölni magam, a másikban meg röhögésiroham? nee! őszintén szólva szégyelem magam, már nem vágyom másra, csakhogy végezzek magammal, de ez a szüleimnek túlságosan is fájna. ha ők nem lennének, már én sem. nem is érdemlem meg, h éljek!

na jó de akkor mit tegyek! a szüleimmel már beszéltem erről, de ők sajnos nem értenek meg, talán azért ,mert nem mondok el mindent? segíts!