Elhagytam magam testileg és lelkileg is, a jövőm még sosem volt ilyen bizonytalan, hogy változtathatok?

Nem csak rövidebb ideje, már egy nagyon hosszú ciklusnak érzem ezt az életemben. Külső szemmel nem tűnhet fel sok mindenkinek, de nagyon érzem magamon és mintha beragadtam volna ebbe az egészbe. Ha minden jól megy még 3 félévem van egyetemből, gépészmérnöknek tanulok lányként. Nagyrészt ebből ered a baj, mert szeretem a tárgyaimat, imádom a tanáraimat és a szaktársaimat, nem rekeszt ki senki semmi miatt, viszont nekem több időre van szükségem megérteni az anyagokat mint másoknak, úgymond az alapokat, amiket hoztak mások nekem még most is kell pótolnom. Eleinte nem volt nehéz, mert mindenki el volt veszve, de egyre inkább az tűnt fel, hogy már tudják mit akarnak, miközben én még ugyanolyan elveszett vagyok. Eddig nagyon szerettem volna ezt csinálni, de most már teljesen szét vagyok esve, befejezni be tudom, mert ismerem magam, kicsit összeszedve sikerülni fog, de utána nem tudom mi lesz. A probléma az, hogy nem tudok segítséget kérni, nem a hiánya miatt, hanem saját magam miatt, mert félek, hogy kiderülne ez a masszív önbizalomhiányom. Mindig maximalizmusra törekedtem, a tanáraim mindig szerettek, most viszont csak azt érzem, hogy sajnálnak és szánalomból engednek át. A szaktársaimmal jóban vagyok...egyetemen. Most szünetben alig hallok valakiről valamit, alig beszélünk, barátnőm csak egy van, de ő is elfoglalt, dolgozik és halad. Ez az egész annyira megvisel, hogy minden napom a frusztrációval élem, stresszelek, félek és szó szerint leblokkolok, nem tanulok, mert nem látom értelmét, vagy egyszerűen nem merek nekikezdeni, ami miatt még elveszettebb vagyok az anyaggal kapcsolatban. Feltűnt már az is kb egy éve, hogy nagyon gyorsan felejtek és nem tudok figyelni, vagy ha igen, akkor egyszerűen nem találom meg a logikai kapcsolatokat és egy tipikus buta libának érzem magam, aki próbál felnőttet játszani. Barátok és motiváció híján egész nap a lakásban fekszek, jobbik esetben olvasok, rosszabbikban értelmetlenül netezek. Nem a jövőmet építem, hanem csak próbálom túlélni ezt az egészet. Az étrendem is romokban, vagy alig eszek egész nap, vagy megállás nélkül, de azt se egészségesen. A vitaminhiánytól folyamatosan vérzik az ínyem, naponta többször köpöm ki a vért a számból, szédülök a levegőhiánytól, zsibbadnak a végtagjaim, a vasam másfél éve jócskán a minimum alatti értéken van, ebben a félévben 5-8 kiló ment rám, ami bár nem látszódik meg, mert eloszlik, engem teljesen lesokkolt. Előző félévben voltam iskolapszichológusnál, de nem éreztem magam jól a társaságában, nem nyíltam meg és így segíteni se tudott. Még annyi hozzájön grátiszban az egészhez, hogy nagyon félénk vagyok, ugye az önbizalomhiány látszik, de a legtöbb ismerősöm el nem hinné, ha ezt mondanám, mert nem velük vagyok félénk, hanem "magammal". Tehát ha magamnak kell valamit tenni (munkát keresni, konzultálni, iratokat intézni, stb), akkor legszívesebben kiszaladnék a világból, a jogosítványomat most úgy szereztem meg, hogy majdnem minden vezetés után sírtam otthon, annyira megterhelő volt nekem mikor az oktatóm kicsit durvábban rám szólt, ha valamit sokadjára is rosszul csináltam. Egy ilyen személyiséggel a leendő szakmámban pedig belevágni se érdemes, a konkurencia rögtön kitolna. Tudom, mert nem egy mérnök van a családban, akik segítenek, de elvárásaik vannak velem szemben és ha valami alapot nem értek, akkor újra előjön, hogy de ezt rég tudnom kéne, esetleg veszekedés és megalázónak érzem, hogy nem tudom, elhiszem, hogy nem értek hozzá és megint padlón vagyok. Ezért a családomtól nem gyakran kérek segítséget, pedig sokat segítene, csak így nem megy. Hab a tortán, hogy egyik szaktársam, aki egyben a példaképem is, 23 évesen területi vezető, de mellette egy másik cégnél is dolgozik úgy, hogy napi 3 órát utazik, ami mellett még az egyetemet is csinálja és jól is teljesít, közben mindenkinek segít, a kedvemért nem egyszer fél 10-ig bent maradt egyetemen, hogy megcsináljuk a beadandóinkat és éjfél után ért haza és még sorolhatnám, röviden egy fantasztikus ember, aki tudja mit akar, tesz érte, egy vezető egyéniség, aki nem csak egyedül lépked feljebb és feljebb, hanem ha kell húzza magával a többieket, motivál mindenkit a kitartásával és nem foglalkozik mások véleményével sem, aki rosszat mond róla még annak is ugyanúgy segít, emellett testben is karbantartja magát, ketrecharcos, de ha van egy fél óra szabadideje mindezek mellett, akkor szimplán edz otthon is. Szöges ellentétem, de úgy alakult, hogy belém szeretett és egyértelműen én is belé, csak vele beszélek minden nap, ő tartja bennem a lelket, amire eddig jutottam azt javarészt neki köszönhetem. Viszont kapcsolat még nem lett belőle és nem lett kimondva, de valószínűleg azért, mert látja, hogy olyan érzékeny vagyok mint a porcelán, az ő szavai szerint madárlelkem van, és ha én összetörök, akkor nem biztos, hogy ki tudna húzni ebből az egészből (és nem is várom el tőle), most fog diplomázni, egy olyan lányra van szüksége, akire büszke lehet. Szóval rendbe szeretném magam rakni amennyire csak lehet, magam miatt és miatta is. Volt már valaki ennyire padlón? Ha igen, van valami megoldás, hogy kiszakadjak ebből az egészből? Hogy lehet leküzdeni ezt a már-már depresszió közeli állapotot? Köszönöm a válaszokat!