Miért féltik az emberek ennyire az életüket?

1es vagyok. Magamra ismertem... imádkoztam, hogy megtudjam, mi az utam, boldogtalanul bolyongtam, suicid gondolataim is voltak, kértem Istent vegyen magához. Azután elém jöttek a dolgok... és már csináltam a feladatom - közben jöttem rá, aha! ez a dolgom.

Ha jelenléted fel tudod ragyogtatni - a világ ragyogó lesz.

Zen mestert kéri a tanítvány: - Mester, hol az én utam?

A mester rákiált: - Ott van a lábad alatt!

Érdekes olvasni, amiket írtok.

Bennem valami nagyon erős életösztön lehet, mert amikor nagyon rossz helyzetben voltam, amikor boldogtalan voltam, (most sem vagyok boldog, inkább olyan semmilyen) akkor sem gondoltam arra soha, hogy nem akarok élni, meg hogy nem zavarna, ha vége lenne.

Nekem már volt komolyabb műtétem. Elvileg az volt életem legnehezebb időszaka, mégis akkor értékeltem legjobban az életet.

Nekem dőlt már romokba az addigi életem. Az én reakcióm nem az volt, hogy de jó lenne meghalni, mi értelme tovább élni. Számomra felszabadító érzés volt, hogy nincs semmim és senkim, minden kötöttségtől megszabadultam - úgy éreztem, most már nem lehet rosszabb, innen már csak felfelé lehet menni, és milyen jó, hogy senkihez nem kell igazodnom, azt csinálok, amit akarok. És felálltam. Pár hónappal később már sínen volt minden (anyagiak, új párkapcsolat, otthon, munkahely).

Érdekességként megemlítem, hogy én sem félek a haláltól (pedig kicsi gyerekeim vannak), mivel van hitem. Inkább a szenvedéstől félek, ami előtte van. És szívesen élnék még sokáig, ha ott fenn úgy tartják jónak.