Van itt még valaki, aki kozmikofóbiában szenved?

Az ismeretlentől mindenki fél valahogy! Ezért találnak ki az emberek különféle hipotéziseket a magyarázatukra.

A félelemtől való rettegés miatt az agy szelektálja a valóságot, ebből alakul ki a hit.

Korábban én is sok mindentől rettegtem, de ez néhány hónap alatt a múlté lett. Nem csináltam mást mint némi plusz oxigént juttattam a szervezetembe. Attól kezdve kezdtek kitisztulni a gondolataim, és már nem görcsölök semmin. Az élet az úgy szép ahogyan zajlik!

Én is szenvedek ettől. Számomra az a furcsa, hogy másoknak ez nem okoz félelmet. Hogy tiszta nyugalommal tudnak feltekinteni a csillagos égre. Kamaszkoromban rosszabb volt a helyzet. Leginkább csak a fényszennezés nélküli, nyílt tereknél jött elő, de olyankor gyakran az volt az érzésem, hogy eggyé válok a világegyetemmel. Szó szerint, mintha beszippantotta volna az elmémet a sötét világűr. A végtelenség, a minden irányba való teljes kilátás. Na, ilyenkor csak úgy mertem kimenni a szabad ég alá, hogy lehajtottam a fejemet és csak a földet néztem, vagy csak a legközelebbi tárgyakat. Hogy még véletlenül se lássam az égboltot. Mert akkor rögtön rámtört az a hátborzongató érzés és azt hittem elájulok. Kiver a veríték, a pulzus az egekben, stb.

Felnőtt koromra csökkent a kór ereje, de most is megvan még csak inkább más formában jelentkezik. Jelenleg a teljes sötétségbe burkolózó erdő látványától félek. Bemenni az a legnagyobb félelmem. Még a közeléből is menekülök. (Nappal imádok benne túrázni) Nem tudom, hogy ennek van-e valami neve.

"Magyarul a világegyetem végtelenségétől meg ezeknek az elképzelésétől szó szerint rettegek."

Akkor megnyugodhatsz, ugyanis korántsem biztos, hogy végtelen. Egyelőre nem tudjuk. Akkor meg kár előre rettegni :)

Én nemrég jöttem rá hogy ebben szenvedek.Mindig is egy furcsa érzés lepett el,mikor éjszaka kinéztem az ablakon,vagy felnéztem az égre.Úgy éreztem hogy valaki figyel,valami nem odaillőt látok stb.

De az a legfurcsább hogy imádom a sötétet,a csillagokat,a csillagmintát és a csillagászatot.Imádom nézni neten és a tévében az univerzumot,csillagászati könyvet olvasni,de amikor ki kell menni az ég alá...Brrr...

@5: Nem lehet, hogy attól félsz, hogy egy kacsa figyeli titokban ilyenkor minden lépésedet? Mert akkor ez nem kozmikofóbia, hanem anatidaefóbia. Elég ijesztő dolog...

[link]

[link]

Én is ebben szenvedem elején azt se tudtam mi váltja ki belőlem azt a érzést mikor haverokkal az este közepén megszöktünk otthonról és így minden felé bóklásztunk de mikor az egyik játszótéren letelepedtünk ott elkezdtek a többiek arról beszélgetni, hogy miket látnak a csillagokból. De ahogy én is elkezdtem a csillagokat figyelni akkor olyan érzés kerített hatalmába mikor zuhannék. Amikor ilyen nagyon meredek csúszdán vagy hullámvasúton jönnék le. S a torkomba az a bizonyos gombóc keletkezett. De nem a csillagok miatt mert azokat szinte el tudnám nézegetni egész nap hanem a gondolattól ugye, hogy milyen nagy az univerzum. Hogy bármelyik szegletében ( ami állítólag nincs is de így belegondolni is teljesen kiráz a hideg mintha szorítanák a mellkasom) meghúzódik egy teljesen másik faj ami még az emberiséggel nem találkozott de mégis fejlettebb.

Emlékszem anyukám folyton ilyen csillagászattal kapcsolatos dokumentum filmeket nézett de fejvesztve menekültem ki folyton a szobából. Rengetegszer el akart vinni ilyen csillaglesőbe is de azt is számtalanszor lemondtam elején teljesen tetszett az ötlet mert milyen csúcs már, hogy a csillagokat nézheted amik valójában közelebbről valami teljesen más. És ahogy ebbe belegondoltam cifrábnál cifrább képeket képzeltem el róla s így lemondtam.

Meg volt egy planetáriumos esett is miután rendszeresen vittek pszichológushoz és akkor derült ki ez is, hogy kozmikofóbiával is szenvedem. Ez hatodik osztályos voltam s osztálykirándulásra egy planetáriumos “filmre” mentünk. A téma pedig maga az egész univerzum volt. Színtisztán emlékszem épp annál a résznél tartottunk mikor azt mutatták, hogy mibe van a naprendszerünk és, hogy az mibe van. Ott már szinte rendesen fuldokoltam és emlékszem a barátnőm aki egyik oldalt mellettem ült ő teljesen megijedt, hogy kapkodva veszem a levegőt ott mondogatta nekem, “Hé nyugodj meg! Figyelj a lélegzésedre” de azt se tudta mi volt a bajom tök aranyos volt ahogy próbált segíteni de semmit sem ért vele mivel ott ájultam el. Elégé sokáig vízhangja volt annak, hogy elájultam és ezzel előszeretettel cikiztek is. És nagyon sokáig nem mertem elmondani a szüleimnek sem a teljes történetet egyedül a barátnőm tudta. De ő elmondta a szüleimnek ugye úgy mint, hogy egy pánik tört rám. Több se kellett az anyukámnak ő egyből vitt pszichológushoz. És ugye ott derült ki ez, hogy én ebben is szenvedek:)

Mostanában csak akkor szokott effektíven rám jön mikor ilyen dokumentum film elindulna erről kapcsolatba vagy ez nagyon fura meg e miatt átkozom is ezt a rohadt fóbiát de némelyik MARVEL FILMNÉL IS ELŐ JÖNN ( szóval igen a star warst nem is mertem elkezdeni se. Egyetlen egy részt se láttam belőle ) :( Meg akkor mikor bele gondolok ilyen földöntúli dolgokba (mármint az űrben történő dolgokba).