Mit tudnék tenni már hogy ne legyen ennyire tűrhetetlen ez az egész?

Sziasztok. Végső elkeseredéseben szeretnék feltenni itt egy kérdést, netán ha nem is kérdést akkor csak kiönteném a lelkem... 4 hónappal ezelőtt a párommal boldogan vártuk az első gyermekünket. Már lassan 5 éve hogy együtt vagyunk és nagyon szeretjük egymást. A párom 23 éves én pedig 21. 6 hónapos terhes voltam mikor bementünk a kórházba röntgenre megnézni a babát hogy minden rendben van-e. Az orvosok csak biztattak minket hogy egészséges a baba és nagyon szépen fejlődik. Nagyon boldogok voltunk a hír hallatán. A röntgen után viszont elmentünk bevásárolni a Tescóba. A párom bepakolt a kocsiba én pedig beültem és néztem ki az ablakon. Míg a párom vissza vitte a bevásárlókocsit az idő alatt én kiszálltam mert megláttam hogy egy kisfiú elesett a járdán a biciklijével. Nagyon megijedtem hogy nem-e ütötte meg magát szegény. Oda mentem hozzá megszólítottam de teljesen mozdulatlanul guggolt a bicikli mellet és fogta a térdét. Meg akartam simogatni de a kisfiú rögtön felállt és annyira erőszakosan leszedte magáról a kezemet hogy az nagyon rosszul esett. Vissza mentem volna a kocsihoz de mire a hajolt állásomból teljesen felegyenesedtem volna a kisfiú belerúgott a hasamba egy hatalmasat. Azonnal elestem és szinte szédültem annyira fájt a hasam. Egy idősebb néni látta ezt az egészet és odaszaladt majd kiabálni kezdett. A párom ugye egyből meglátott minket és visszamentünk a kórházba. A kisfiút nem is láttuk merre ment... A kórházban meg kellett műteni ugyan is elvetéltem. Mikor felkeltem semmire sem tudtam figyelni csak hogy jól van-e a baba. Azt sem tudtam felfogni hogy hol vagyok. A páromat sem engedték be. Pár perc után kezdtem picit észhez térni és akkor ránéztem a hasamra. Kitört belőlem a bömbölés majd visszafeküdtem az ágyra és ott bőgtem végig a napot. Pár nap múlva mikor kiengedtek nagyon rosszul éreztem magamat. A kórházban fogytam 4 kilót. A párom próbált nyugtatni de semmit sem hatott... Anyukám a hétvégén tervezte hogy eljön majd hozzánk. Ez már 2 héttel azután volt hogy elvetéltem. Őt szívesen vártam hiszen kiskoromban is mindig megpróbált megvigasztalni. Anyukám Vasárnapra tervezte hogy átjön és mi be mentünk még a párommal a Postára kifizetni a dolgokat bár nem nagyon volt kedvem sehová sem menni csak otthon lenni és gondolkodni és egész nap bőgni.. Nagyon gyengének éreztem magam. A postán találkoztunk anyukám egyik régi munkatársával és még köszönni sem köszönt csak odajött hozzánk és megkérdezte: Mikor temetik Ancsát. Azaz anyukámat. Meg se tudtunk szólalni aztán még mondta tovább hogy a nővérem találta meg a kanapén mert állítólag szívin fartust kapott. Nem tudtam elinni hogy a nővérem nem volt képes felszólni még annak ellenére is hogy rossz viszonyban vagyunk. A postán szóhoz sem tudtam jutni és ott abban a pontban már annyira elkeseredtem hogy letérdepeltem mindenki előtt és csak bőgtem, bőgtem és bőgtem még a párom ki nem vitt onnan. Nagyon mély depresszióba estem. Miután elvetéltem a kisfiammal és anyukám meg meghalt én is azon gondolkodtam hogy le ugrom már a 6. emeletről... Voltunk orvosnál, és pszichológusnál is. Az orvos és a pszichológus is ugyan azt mondta a páromnak. Megbolondultam. Persze nem ugyan ezekkel a szavakkal. A párom ott a rendelőben mindenki előtt leordította az orvost hogy ezt hogy képzelik. Most az esetek óta eltelt már 4 hónap de semmi sem csillapodott bennem. A párommal külön alszunk, már testi kapcsolatunk sincs... Nagyon sápadt vagyok mostanában és szinte semmit sem eszem. Már én is kezdem elhinni azt amit az orvosok mondtak hogy megbolondultam... Egyik este elaludtam az ágyunkban és reggel a sarokban ébredtem fel. Én nem tudom mi van velem de nagyon rosszul vagyok. Esetleg ha megtennétek hogy javasoltok valami doktort vagy tudnátok esetleg mondani bármi olyan gyógyszert ami segít leküzdeni a depressziómat akkor nagyon megköszönném nektek. Ezt a levelet is már majdnem 1 órája írom mert van mikor a könnyeimtől sem látok. Köszönettel: Anett