A halálra lelkileg fel lehet készülni?

A válaszom nem.Nem lehet felkészülni,de ha tudjuk hogy valaki halálos beteg,legalább van időnk búcsúzni.Én nem tudtam édesapámtól elbúcsúzni másfél évvel ezelőtt.hátsófali infarktus és kész vége.... :( :( :(

És a mai napig várom,hogy beszélhessek vele,s mikor csak irok vagy beszélek róla sírok . :( :(

tehát a válasz ismételten leírom NEM!!!

A halálra való felkészülést mind a beteg, mind a hozzátartozók szemszögéből nézve az élettől kapott utolsó hatalmas ajándéknak tulajdonítom........

Tavaly december 6-án kiderült Édesapámról, hogy rákos.

Akkor végigmentünk a nagykönyv szerinti fázisokon: a tagadás, hogy ez velünk nem történhet meg; a felismerés, hogy mégis; és a mindennél erősebb remény, hogy majd mi leszünk a kivételek, akik ezt legyőzik!

Rengeteg sírás, megoldás keresés, a betegségről való olvasás, beszélgetés közepette telt el a Karácsony, és köszöntöttük az új évet. Hihetetlen képmutatással, de egyben mély fájdalommal mosolygunk minden képen..........holott már mind tudtuk, hogy az lesz az utolsó.

Beköszöntött az új év, és vele a remény. Édesapám párhuzamosan kapott sugarat és kemót is. Megkezdődött a kálvária. Fájdalom, fogyás, elkeseredés, benne és bennünk hozzátartozókban a remény.

A remény, ami 4 hétig tartott, mert a kezelések után épphogy elkezdett jobban lenni, és valami számunkra megcsillanni hirtelen egyik napról a másikra rosszabbodott az állapota. Gégedaganat lévén a tumor olyannyira nyomta a nyelőcsövet, hogy szájon történő táplálásra többé nem volt képes Édesapám.......gyomorszondát kapott. Április elején evett utoljára, úgy, mint mi. Innentől kezdve szakápolást igényelt a fenti valamint egy évekkel ezelőtti betegsége miatt, ezért megismerkedtünk a Hospice intézményével.

Onnantól kezdve tudtuk, hogy már nincs remény és nincs jövő. Most már csak a pillanatok, a megszámlált napok vannak számunkra. Kerek 4 hónapot töltött Édesapám az intézményben, és összesen 9 hónap volt az az idő, amit a tudatos felkészülésre kaptunk.

Az utolsó hónapok a vele töltött életem legszebb és legbensőségesebb hónapjai voltak, mind lelki értelemben, mind a fizikai kontaktusok tekintetében.

De a legszebb ajándék, amit ettől a borzalmas ténytől kaptunk az az, hogy az egész végső haláltusáján vele lehettem. 9 órán keresztül fogtam a kezét, és figyeltem, ahogy egyre csökken a lélegzetvételek száma. Nem volt eszméleténél ennek ellenére tudtam, hogy minden szavam hallja. Elmondhattam neki mennyire szeretem, és hogy most már minden jobb lesz, vége a fájdalmainak.

Egyszerűen csodálatos ajándék volt, hogy elkísérhettem addig, amíg egy hozzátartozó csak elkísérheti a szerettét a halálba.

Amikor az utolsó sóhajjal elment, rajtam végtelen megnyugvás és béke lett úrrá.

Ezt annak tulajdonítom, hogy volt időm felkészülni a halálára. Tudtam, hogy eljön, tudtam, hogy hamarosan, és tudtam, hogy túl kell élni.

2 hónap telt el azóta. Elmondhatatlanul hiányzik, de tudom, hogy minden így a jó.

Egy beteg, haldokló hozzátartozónk életének meghosszabbítását a mi önzőségünk miatt nem lehet kérni. Olyan sokszor lelkiismeretfurdalásom volt, amikor a fájdalmait látva már magamban azért könyörögtem, hogy legyen vége. Tudom, hogy neki már így könnyebb. Mi itt maradtunk, az élet megy tovább, és onnan tudom, hogy még élek, hogy a hiánya iszonyúan fáj.

Nem lehet felkészülni sosem! igazán :(

sosem!