Mit tennétek ha örökké valóságig el kellene viselni bármilyen érzékszerv hiányt, például vakság, süketség, végtag hiány, stb?

Nyilván ha fogyatékkal születtem volna, úgy nőttem volna fel, úgy ismertem volna meg a világot, a rendellenességemnek megfelelő tanítást és gondozást kaptam volna, természetes állapotnak érezném, nyilván érezném a hátrányát (főleg végtaghiánynál), de önmagában nem hinném, hogy ne tudnék együtt élni a helyzettel, hiszen csak az olyan életet ismerném.

Ha valaki később veszti el érzékszervét, végtagját, ott súlyosabb a helyzet, iszonyat rosszul viselném, most úgy gondolom, hogy még az öngyilkosság is felmerülne bennem, bár nem tudni előre, hogy egy ilyen szituáció mit hozna ki az emberből.

Fogalmazzunk úgy, hogy egész életen át. A többi már a vallás témakörébe tartozik.

Vannak állandó stratégiák, általános módszerek, amelyek megkönnyítik a életet. Megtanulnám és alkalmaznám ezeket a módszereket, amelyekkel alkalmazkodnék az adott állapothoz. Az adott állapotban élés során kialakítanám a magam módszereit is, amelyekkel még kényelmesebbé tehetem az életemet.

Nem mindegy, hogy visszakapná-e, vagy hogy újonnan lenne egy új érzéke. Az utóbbi esetben többet kell tanulnia, újonnan kellene megszoknia.

Voltak, vannak is ilyen emberek, úgyhogy ezt innen lehet tudni. Egy látást nyert vak a buszt a vezetőfülke nélkül rajzolta le, mert azt nem volt alkalma belülről is megtapintani és látni egyszerre. Volt egy hír valamikor, hogy egy siket lánynak helyreállították a hallását, és már tud úgy beszélgetni, hogy nem látja azt, aki szól hozzá.

Ha megkérded őket, akkor a vakok sokkal inkább kívánnak látni, mint a siketek hallani.