Mit tennél ha tudnád hogy 1 éved van hátra?

Nagyon sokszor eszembe jut, amikor egy pszichiátert kérdezett egy fiú, hogy mihez kezdjen, egy éve van hátra. A pszichiáter azt javasolta, hogy kezdjen el egy nyelvet tanulni. A fiú belevetette magát, úgy tanult, úgy készült minden órára, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Mert ez is volt. Pont ez volt a lényeg. A fiú az utolsó napig tanult.

Sokszor eszembe jut ez a történet, és hogy én mit csinálnék? És valahol az is igaz, hogy senki nem tudja, mennyi van hátra, ezért kellene MOST megcsinálni azokat a dolgokat, amikre azt mondjuk, majd holnap, majd jövőre, majd ha öreg leszek.

Egy ismerősöm kapott egy gyönyörű szexi selyemhálóinget a férjétől az ötvenedik születésnapjára. Egészen zavarban volt tőle, jaj, ez milyen szép, nem hordok én ilyet, kinyúlt pizsamám van, jaj, de szép. Majd egy különleges alkalomra felveszem. Majd karácsonykor. Majd a szülinapodon. Majd ha elutazunk. Egy éven belül meghalt... :( És a hálóinget sosem viselte. Olyan mélyen a lelkembe karistolódott ez a történet, hogy sosem fogom elfelejteni.

Semmire nem akarlak rábeszélni, de az orvosok szava sem szentírás, talán egy másik azt mondaná, élhetsz még 100 évig is.Szóval én azt csinálnám, hogy felkeresnék más orvosokat is, ki tudja másik talán jobbat mond és vállalnám a kezeléseket, mert tudom hogy az ilyen betegségek szörnyű kínokkal érhetnek véget, akkor már jobb, ha inkább a kezeléstől szenvedek, amit nagyobb eséllyel túlélhetek.De akár hogy is van, legalább azzal a tudattal élek, hogy én minden tőlem telhetőt megtettem...

Igen, a kezeléseknek vannak kínos mellékhatásaik, kihullhat az ember haja, rosszullétek, egyebek, na de ha sikerül túlélned, akkor utána majd újra kiszépülsz!Nem örökre hullik ki a hajuk, csak amíg kezelik őket!

Emellett próbálnék egészségesen élni, természetgyógyászati módszereket is kipróbálnék és igyekeznék minden időmet a szeretteimmel lenni és azzal foglalkozni, amit szeretek.

Ezt javaslom neked is, amíg élünk, addig mindig van esély, remény! Minden megváltozhat.Az is segíthet, ha beszélgetsz olyanokkal, akik túléltek hasonló betegségeket.Segíthet ha tudod, mások hogy vészelték át.

Van egy szomszédasszonyom, mindig is alacsony, sápadt asszonyka volt, sosem látszott rajta valami nagy erő, aztán egyszer megtudtuk, hogy rákos, igen, neki is kihullott a haja, de lett parókája, nagyon csinos volt vele!Sokat bajlódott a betegségével.Műtét, hosszas kezelések, utána még szövődménye is lett, de túlélte, és amint kijött a kórházból még munkát is talált, de betegsége alatt is csak a gyerekeivel foglalkozott, a saját állapota miatt sosem panaszkodott, mindig derűs volt.Úgy látszik, ő egy biológiai csoda.De az ő esetéből is látszik, hogy a lelkierő az, ami a legfontosabb.

Kívánom, hogy neked is sok lelkierőd legyen és legyél képes legyőzni a betegségedet!Jobbulást kívánok!

Fogad el a kezeléseket. Nem olyan borzasztó, csak kivűlről látszik annak..

Műtét, kemoterápia után elmentem egy társasúttal Svájcba..

Aztán megnéztem a Görög tengert..Végrendelkeztem..

Sokat voltam a családommal..

Soha, de soha nem adtam fel! Ennek 6 éve. Most készülök a karácsonyra.

Az orvos nem tudja megmondani, hogy mennyi időd van hátra.

Honnan tudná? Nem is szoktak jósolni. Ne add fel!

Szivesen válaszolok minden kérdésedre, írj bátran!

Szerintem ez nagyon kamuszagú...

De azért csak leírom, hogy nálad sokkal fiatalabbak is részesülnek kemoterápiában, sugárkezelésben, kell műtétre menniük. És többségük meg is gyógyul.

Nagyon sokat voltam daganatos betegek között, sajnos, évekig. Abszolút nem így beszélnek.

Szörnyű még a gondolata is, hogy valaki még ebből is tréfát űz.

Ez nem csak kamuszagú, ez kamu.

felülnék egy vonatra egy házizsákkal az összes pénzemmel és a telefonommal és körbeutaznám a világot alkalmi munkákból, meg koldulásból aludni a www.couchsurfing.com oldalon szereznék szállást. hajókon utaznék és úgy szelném át az óceánt. állítólag nyaranta luxusyachtokra fel lehet kéretszkedni mint dolgozó a földközi tengeren.

teljesen megkattanék a hirtelen jött szabadságtól...

tudom szomorú a halál... mert elmúlás.

de én nem félek tőle.

neked sincs miért félned.

szép hely.

ez egy régi írásom arról milyen volt amikor fejbevágtak és "meghaltam"... van amit átfogalmaznék rajta de okés lesz ez így is:

Nah ezer éve ígértem, hogy leírom, nekem milyen érzés volt amikor egy kis időre, de "meghaltam".

------ Prológus

Gyerekként rettegtem a haláltól. Két éjszakát forgolódtam át ötévesen amikor rájöttem mindannyian meghalunk egyszer, ez elkerülhetetlenül bekövetkezik, és hogy szeretett nagyszüleim valószínűleg hamarabb távoznak el mint én.

Második este nagymamám valamennyire megnyugtatott, amikor elmondatm neki miért nem bírok elaludni, elmagyarázta hogy ez az élet része, hogy megszületünk és egyszer eltávozunk, mert nem élhetünk örökké.

Persze ez után is féltem a haláltól, rettegtem hogy kimaradok valamiből, hogy nem lesz elég időm véghezvinni valami fontosat, amit rám bíztak.

Aztán jött ez az osztálykirándulás. Az egész hihetetlen és szinte még vicces is…

------ Az élmény

Egyszer egy nagytudású ember azt mondta, hogy vannak akik évekig gyakorolják, hogy eljuthassanak ebbe a tudállapotba, és az se biztos hogy sikerrel járnak – nekem egy ajtó segített ebben.

A háromnapos osztálykirándulás első estéjén egy Tisza melletti helységben szállt meg az osztály. Délután fociztunk még a helyi focipályán aztán visszamentünk a szálllásra. Sajnos a barátnőim és én meg még egy szobányi lány maradt ki az épület bal szárnyából, és mi jutottunk csak a jobb szárnyra… Akkoriban ment a BigBrother meg ilyenek, azt még megnéztük a lányokkal aztán dumálgattunk amikor G. , egy fiú osztálytársam átjött, hogy nem megyünk-e át hozzájuk beszélgetni. Mivel én már untam a csajokat elindultam G.-vel az épület másik felébe, a csajok még maradtak. Végig dumáltunk, aztán átérve a másik folyosóra G. kicsit előreszaladt bekopogott egy szobába és továbbfutott – sokadik alkalommal csinálta ezt,és A.-ék már nagyon unták. Én sétáltam tovább előre amikor A. teljes erőből kivágta az ajtót és kiordított – persze poénnak szánta, tudta hogy G. szórakozik vele. Sajnos az ajtó engem pont halántékon csapott. Ennek következtében megpördültem a tengelyem körül, én a távolságból 180ˇ-nak tippelném, de olyan volt mintha 1,5 fordulatot tettem volna. Itt már minden tompább volt, a forgás mint valami könnyed balett-tánc éreztem. Ennek a könnyed pörgésnek a folyosó szemözti fala vettett végett. Az ámulatból, amit a pörgés okozott hirtelen puffantam neki a falnak. Amire én konkrétan vállal, majd oldalt felkenődtem.

Ezután a összecsuklottak alattam a lábaim.

Törökülésben ülök. Kezem tenyérrel felfelé a térdemen nyugszik. Lábam között sötétség, padlószőnyeg. Fel kéne állni! Nem megy. A lábam nem engedelmeskedik. Mi van? Akkor segítsünk rá kézzel. A karom nem mozdul. Ujjak mozduljatok! Semmi. Szívás… A szám nyitva és érzem a nyálam mindjárt kifolyik a számból. Legalább ezt hagy csukjam már be. De nem megy, nem tudom irányítani a testem!

Most mi vaaaan? Mi történik velem? De nincs mit tenni. Belenyugvás, hát valaminek úgyis történnie kell, majd a többiek csinálnak valamit, vagy egyszer úgyis meg kell hogy tudja mozdulni! Bámulom a sötétséget a lábam között, a sötét filc padlószőnyeg redőit és szálait. Sötét van…

Agy lekapcsol.

– hirtelen képváltás.

A. válla fölül látom őket: ő ordít, a nevemet ordítja. Mindig olyan rikácsolós csaj volt. És a többiek is szólongatnak. Pánik van.

Én nézem őket egy darabig, látom hogy mennyire riadtak, de nem foglalkozom velük.

Határtalan örömöt és végtelen békét érzek… minden tökéletes. Minden jó, minden a lehető legjobb. Nincs félelem, nincs fájdalom, nincs kétség. Itt minden nyugodt és békés.

Nem is hiszem el, hogy ez tényleg én vagyok: meglóbálom a lábaim és a lábfejem előtűnik valami hálóing alól. A testem és a ruhám is fehér, de nem mint amilyen fehérnek gondolnád, átlátszó és csillogó, mintha a tejútból, vagy galaxisokból varrták volna. Megannyi fénylő arany és fehér csillaggal.

Boldogan nyugtázom, hogy igen ez valóban én vagyok! Felnézek.

Ők, – az osztálytársaim- még mindig visítoznak. Már többen vannak, az hangzavarra többen kijöttek a szobájukból. Nézem őket és látom ahogy egy testhez beszélnek. Hogy arra kérik álljon fel.

Balgák. – gondolom. Én tudom hogy az már csak egy test – nem fog felállni. Egy üres tok. Porhüvely, már üres, semmi értéke nincs. Csak nevetek rajtuk.

Ők tovább szólongatják. Nem fogják fel, hogy nem fog felállni?!

Sz. közelebb lép és félve megböki a vállam.

Nézem a káoszt.

Jajj szegények… végül úgy döntök segítek nekik, felállítom, had örüljenek. Tudom, hogy nem fog megállni, de ezt szeretnék, hátha attól megnyugszanak végre.

Előredőlök, két karom széttárva ahogy át akarom karolni a testet.

Mintha valami tengely körül dőlnék előre, nem előreindulok, hanem előrefelé bukok.

Karom széttárva. És mintha beszippantanának. Még nem jött el az én időm.

Hirtelen képváltás.

Felállok. Bömbölök. Fáj a fejem, de nem csak ahogy az ajtó megcsapott. Bőgök, automatikusan a fejem fogom meg – nem tudom miért. De közben az egész testem fáj. Mintha megnyúztak volna. Mintha lefejtették volna rólam a bőrt… az osztályfőnökkel együtt páran visszakísérnek a szobámba ahol szépen lassan megnyugszom.

------ Az eset feldolgozása

Évekig nem beszéltem erről. Tizenegy évesként fel se nagyon fogtam mi volt ez. Aztán Sz.-szel egyszer beszéltem és elmeséltem neki, tényleg így volt? Tényleg ez történt? És igen.

Sz. azt mondta az egész szerinte nem volt több 15-25 másodpercnél. Nekem sokkal többnek tűnt. Perceknek. Amíg nem beszéltünk addig abban a hitben voltam, hogy sokkal tovább nem voltam magamnál.

Sz. azt mondta inkább az volt félelmetes, hogy nem válaszolok ahogy szólongattak és nem mozdultam meg, azért ért a vállamhoz.

Megjegyzem én amíg lebegtem – mondjuk így, mert az érzés valahol amúgy a lebegés és a repülés között van. Amíg nem voltam ’magamnál’, a testemben addig nem emlékeztem az életemből semmire. Nem ismertem fel az osztálytársaimat, a legjobb barátnőmet, sőt a saját testem is csak egy idegen volt számomra.

Ma is ha belegondolok abba a fájdalomba, amikor visszatértem, érzem ahogy a karomnál mintha egy csíkban megmetszve kétoldalt lefejtenék rólam a bőrt…

------ Öröm és boldogság

Néha régen amikor szomorú voltam -nagyon szomorú- gondoltam rá, hogy öngyilkos legyek. Hogy milyen jó volt ott, milyen béke és öröm és nyugalom és tökély vett körül.

De valamiért az élmény mégsem erre sarkall. Inkább arra hogy itt a Földöm találjak ilyen boldogságot.

Ez minden logikát meghazudtol, mert hát ha tudom, hogy ott boldog voltam miért nem akarnék oda visszatérni. Azonnal.

Nem tudom. Még van itt feladatom. Talán ez kellett hogy a rettegésem a haláltól, hogy az érzés hogy nem lesz elég időm mindenre elmúljon – vagy legalábbis lenyugodjon…

Azóta egyszer éreztem hasonló békét és szerteáradó örömöt. Egy éjjel felkeltem Siófokon az emeletes ágyon és boldog voltam, végtelenül boldog, és úgy éreztem minden rendben van. – közben pedig családi gondjaim voltak – de mégis úgy éreztem hogy minden tökéletes és semmi baj nem történhet. Majd visszadőltem és álomba szenderültem.

------ Istenhit

Gyerekként elég erős keresztény nevelést kaptam: ima reggel, délben, este, étkezés előtt és után.

Aztán ahogy a szüleim elváltak 13 éves koromban teljesen megrendült a hitem, mindenkire haragudtam.

És ahogy néha-néha visszagondoltam erre az élményre arra jutottam valaminek lennie kell… hiszen ha természetes valómban lettem volna halálomkor, meztelen lettem volna, mint ahogy megszületek pucér valómban. Akkor mégis miért volt rajtam az a ruha? Nekem ez később visszagondolva nagyon érdekes kérdés volt… Arra jutottam, hogy mert így nincs szégyenérzetem, de ezzel a természet nem foglalkozna… többek között ez a furcsa megállapítás is közelebb vitt az Istenhithez.

------ Epilógus

Utószó az Olvasóhoz: Még írhatnék sok-sok kiegészítést, bizonyára később lehet eszembejut hogy jajj ezt miért is nem írtam le Nektek- de ez nem regénynek készült, csak egy élménybeszámoló.

Nem kell elhinni,és kérlek nem kell szidni, aki akarja elhiszi, aki nem az nem. Én így éltem meg.

Azt hiszem, kamu. 7 éve járok az onkológiára..

Nem így állnak hozzá az emberek.

De gyalázat, ha valaki ebből is tréfát űz, unaloműzésnek

használja a mások betegségét.

Volt már itt kérdés igazi betegtől, hozzátartozótól..

Az nem ilyen volt..

Hol a kérdező?