Valaki leírná nekem mi az a borderline személyiségzavar?

A határeseti (borderline) személyiségzavar neve onnan ered, hogy ez az elmebetegség és a normalitás határán van, a kettő között. De nem éri el a betegség szintjét. Egy csomó határeseti szindrómás egész jól elműködik, dolgozik, szervezi az életét, csak a természete kibírhatatlan.

Ha az alábbi tünetekből öt fennáll, akkor határeseti szindrómás valaki:

– az elhagyatástól való félelem, ráfüggeszkedés a partnerre;

– instabil és intenzív kapcsolatok – hol rajong a másikért, hol lebecsüli;

– a stabil önkép hiánya: „nem tudja, hogy ő tulajdonképpen kicsoda”;

– alkoholizmus vagy drogfüggés;

– saját maga vagdosása, megsebzése;

– öngyilkossági késztetések;

– gyakori ürességérzés, szorongás;

– ok nélküli harag és dührohamok.

A borderline személyiségzavarban szenvedőkre jellemző, hogy nincsenek stabil kapcsolataik, ami a mások iránti türelmetlenségükből fakad. Ez a türelmetlenség az elhagyástól való félelemmel függ össze. Ragaszkodnak a számukra fontos személyekhez, ha azonban bármilyen visszautasítás éri őket, akkor átcsapva az ellenkező végletbe képesek a másikat meggyűlölni. Gyakorta előfordul, hogy teljesen irreális követelésekkel fordulnak a környezetük felé, melyekkel mintegy kiprovokálják az elutasítást. – Ugye, megmondtam! – igazolják magukat. Ha valakiben csalódnak – ami nagyon könnyen előfordul, elég egy kis félreértés hozzá –, akkor vádaskodóvá, támadóvá, személyeskedővé válnak.

Előfordul, hogy céljaik eléréséhez manipulálnak másokat, érzékenynek, odafigyelőnek, empatikusnak mutatkoznak. Ez azonban nem mindig valós érzés: amennyiben egy „nem”-mel próbára tesszük állhatatosságukat, gyakran a türelmetlenség bukkan a felszínre. Gyakorlatilag nem tudnak mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a másik embernek is megvan a saját élete.

A határeseti szindrómás képtelen meghatározni, hogy kicsoda ő, és hogyan viselkedjen. Nem ritka körükben a szexuális hovatartozással kapcsolatos bizonytalanság, sok közöttük a homoszexuális, a biszexuális. Ezeket váltogathatják is, nem lévén biztosak abban, hogy melyik a nekik megfelelő. Az önészlelés ingadozása a célok, értékek és barátok változásával jár. Így előfordulhat, hogy szabotálják a sikert épp egy fontos cél elérésének küszöbén, pl. kimaradnak az iskolából az utolsó félévben, vagy lerombolnak egy jó kapcsolatot, épp amikor az tartóssá válna.

A határeseti zavarral küzdő rokona, partnere úgy érzi, hogy két emberrel kell együtt élnie. A borderline tud felhőtlenül boldog, örömteli, optimista, és tevékeny lenni, és egy pillanatra úgy tűnhet, hogy ez így is marad. Mindezt egy perc alatt felváltja a szomorúság, a düh, a gyűlölet, a partner és a kapcsolat teljes elutasítása. Egy határesetivel a „se veled, se nélküled” című játszma végtelenül hosszú ideig játszható. Amikor boldog, a kapcsolatot is erősnek látja, a mélyponton viszont közömbössé és elutasítóvá válhat, és maga sem érti, mit keres mellettünk. A „semmi közöm hozzád, mehetsz” és a „nem tudok nélküled élni” váltogatják egymást, és nincs köztük átmenet.

Egy jól működő kapcsolatban jöhet betegség, munkanélküliség, bármilyen krízis, ha a bizalom és a kölcsönös támogatás megvan. A határeseti kapcsolatban viszont a bántás, a sértegetés, az alaptalan támadások lassan, de folyamatosan pusztítják a kötődést. A határeseti szindrómások hozzátartozói nem ritkán úgy tönkremennek a stressztől, hogy maguk is kezelésre szorulnak.

(Egy professzor tartott előadást belőle a YouTube-on, ez a lényege = a határeseti szindróma oka a gyerekkori bántalmazás és/vagy elhanyagolás. Mikor a csecsemővel sokat foglalkozik az anyja, ez indítja el azt a folyamatot, hogy az idegsejtek szálain zsírréteg kezd nőni, mint a szigetelés a villanydróton. Törődés híján ez a szigetelés csökevényes lesz, és a borderlájnoknál minden érzelem kicsapja a biztosítékot. Az ő agysejtjeiket alig védi a szigetelés, ezért sokkal erősebben éreznek minden érzelmet, mint mi, és azok összevissza száguldoznak a fejükben, amitől megkeverednek, és csinálják a hülyeségeket. Azért isznak meg drogoznak, hogy ezt a szörnyű érzést tompítsák. A szigetelés-problémán kívül az is gond, hogy az agyukban az a központ, ami az együttérzést irányítja, alulműködik, ezért nem érdekli őket, ha más bajban van, kényelmetlen a számukra ilyesmivel foglalkozni. Ugyanezért erőszakosak is: nem érzik át belülről a viselkedésük által okozott szenvedést. A határeseti zavarral küzdő ember nem jó szülő, a gyerek élete mellette zaklatott, hol kedves vele, hol ok nélkül szidja, esetleg veri. A családtagok is örök feszültségben élnek, mivel sosem tudhatják, mikor jön egy ellenük irányuló támadás.)

Ha két szóban kéne leírnom, akkor egy szar dolog.

A tipikus borderlineos tünetek tudtommal egész későn, a serdülőkor végén, felnőttkor elején szoktak kezdődni. Én is olyan 18-19 éves voltam amikor az első tüneteket észleltem, már előtte is diagnosztizáltak depresszióval és pánikbetegséggel amiből kijöttem. Elég stresszes időszak volt az életemben, ezért arra gondoltam biztos csak kiújult a depresszió, kicsit kiégtem esetleg és ezért viselkedem ilyen furán. Mert eleinte inkább csak azt vettem észre hogy megváltozott hogyan viszonyulok az emberekhez, egyre gyakrabban túlzott dühöt érzek kis apróságokon, vagy konfliktusokat provokálok, vélt apróbb sérelmek miatt teljesen megszakítom velük a kapcsolatot. Pár év leforgása alatt széthullottak a korábban egyébként elég tartalmas emberi kapcsolataim. Holott nagyon is vágytam az emberek közelségére, de ha valaki közelebb került hozzám akkor elég hamar bedaráltam vele a kapcsolatot, tényleg olyan közönnyel mintha sosem ismertem volna. Ideig-óráig tudok elfogadható módon viselkedni, és nagyon erős érzelmeket megélni ezért a szerelmi kapcsolataim is (ha lehet így nevezni) kimerülnek egy-két randiban.

A másik ami változott hosszútávon az tényleg a stabil önkép megszűnése. Ezt nehéz megfoghatóvá tenni, de korábban annyira határozottan éreztem hogy ki vagyok és milyen vagyok, legalábbis volt erről egy elképzelésem, ennek megfelelően viselkedtem ennek megfelelően éltem az életem, és ez az identitás rengeteg erőt, motivációt ad az élethez, biztonságérzetet hogy itt vagy magadnak mint egy stabil pont. Akkor jöttem rá milyen sokat számít amikor megszűnt, és úgy éreztem magam mint egy üres pohár ami mindig éppen olyan mint amit beletöltenek csak könnyen ki is borul és akkor megint semmilyen. Düh, jókedv, melankólia nagyjából erre a három érzésre szűkült az érzelemvilágom de ezeket is úgy érzem hogy csak korlátozottan tudom megélni. Valami hasonló érzések mint amik korábban voltak, de mégsem ugyanazok, nem vagyok képes ugyanúgy átélni őket ott van mögöttük az üresség. Kicsit olyan mintha nem te ülnél a hintában, csak kívülről néznéd hogy valaki hintázik, egész jól bele lehet élni magad de nem lesz ugyanaz. Ami megmaradt a maga teljességében az jó érzés ami eltölt ha úgy érzem szeretnek, hogy én tudok-e igazán szeretni azt gyakran megkérdőjelezem.

Az állandó ürességérzés és a stabil én hiánya pedig azzal jár, hogy a legapróbb dolgok és szélsőséges hangulati hullámokat okoznak. Pl. valaki szimpatikus és váltunk pár szót amiből úgy érzem kölcsönös akkor én leszek a világ legboldogabb embere, 10 perccel később egyetemen egy kérdésre rossz választ adok akkor már túlzás nélkül úgy érzem hogy kirohannék a teremből és leszúrnám magam a wc-ben mert én vagyok a világ leggázabb embere, és kell pár óra vagy egy váratlan pozitív inger hogy ebből kijöjjek.

De ha épp nincs semmi akkor is keresek magamnak valamit ami kitölti az űrt vagy feldob, folyamatosan kell valami ami ezt a funkciót betölti különben úgy érzem megőrülök. Mondjuk ilyen az evés, és mákom van hogy nem vagyok hízékony de minél nagyobb a gáz annál több kell. Bármi konkrét elképzelés nélkül bemenni este a városba, összeismerkedni egy random idegennel és szexelni vele? Miért ne. Kivenni egy több fős hostel szobát a városban ahol laksz, csak hogy legyen valami új, egy társaság ami kizökkent és feldob? Persze. Felrúgni az addigi életed bármely ponton és elmenni külföldre dolgozni, hogy új inger érjen? Nagyon adom.

Közben meg tudja az ember, hogy tök hülyeség amit csinál csak úgy érzed muszáj csinálni valamit hogy jobb legyen.

Elég sorstalan érzés borderline-osnak lenni, mintha teljesen gyökértelen lennél a családodtól, saját magadtól, a hobbijaidtól, a környezetedtől, a politikai/nemi/társadalmi/kulturális identitásodtól. Mintha egy fogas lennél, amire éppen az a stílus jellemző, amit ráborítanak, amilyen inger a legtöbbször éri.

Ha felszínesen ismernél, nem mondanád meg egyébként. Mindenkivel kedvesnek és empatikusnak mutatom magam, mivel feltehetően az is vagyok (ebben sem vagyok biztos egyébként), másfelől nem szeretném, hogy érezzék azt a semmi, kiüresítő feketelyukat, aminek én érzem magamat valójában. Eléggé benne vagyok szubkultúrákban, ugyanakkor ez sem látszik a stílusomon, teljesen neutrálisnak mutatom magam. A környezetem elég nyugodt embernek ismer, kb. fél-két évente van nagyobb kiborulásom. Nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnök, mivel nem szeretném, hogy tudjanak arról a borzalmas lelki megterhelésről, ami bennem nap, mint nap folyamatosan lejátszódik. Fáradékony is vagyok emiatt. A legtöbb dolog a fejemben játszódik le, elhanyagolom a környezetem ingereit. Képtelen vagyok irányítani az érzelmeimet. Pici történések is elegendőek ahhoz, hogy napokig sírjak és depressziósnak érezzem magam, viszont ha egy olyan ember ír, akit nagyra értékelek (favourite person-ra gondolok), egész nap jó kedvem van.

Ja, a favorite person-ök: Nélkülük ki van üresedve a szociális életem. Beszélgetek emberekkel, de ők csak olyanok, mintha bábok lennének. A favourite person-ökkel rendkívül különlegesnek élem meg a kapcsolatom, szinte kitalálom a gondolataikat és az érzéseikre tudok hangolódni (jókra, rosszakra egyaránt), annyira tudok velük azonosulni. Egész nap az üzeneteikre várok és magamra hívom a figyelmüket, néha elég ijesztő módon, hogy végre velem foglalkozzanak. Valamikor utálatot érzek irántuk, hogy ők nem éreznek ilyen intenzíven felém, ahogyan én. Tudom, hogy ez irreveláns, meg a betegséghez tartozik, így ilyenkor el is tűnök napokra, nehogy így kelljen látniuk, vagy valami rosszat mondjak nekik.