Mi volt a legbántóbb/ legbunkóbb dolog, amit magyar kórházban mondtak nektek?

Megváltozott a diagnózisom, ezért új gyógyszert kaptam. Mikor kérdeztem mi az amit be kell vennem, mert ismeretlen volt az új gyógyszer, az ápoló tök bunkón azt válaszolta : Nem mindegy az? "

Másik meg amikor a szemem láttára úgy tépték ki a beteg nénikéből a kanült, hogy fröccsent a vér. Úgy hagyták.

Nem mondok semmit, de remélem, a karma dolgozik...

#8

A szülés csak nekem tartott ilyen rövid ideig, mert én már az 1perces fájásokkal mentem be. A legtöbb kismama hamarabb jut el a szülőszobába, és ha pl a 3 percesekkel megy be, akkor meg legalább 4-5 óra vagy több. De ismerek olyat, aki 16 órán keresztül vajúdott, és a végén megcsászározták. Olyan is van, hogy a mentőknek még volt idejük bevinni a kismamát, de amíg a papírmunkát intézték, a baba megunta a várakozást és kibújt ott a hordágyon. Szóval mindenki más, nem lehet általánosítani, hogy a szülés meddig tart.

80-as évek közepe táján, amikor már tudtunk a HIV-ről, el kellett mennem egy vérvételre, mert állandóan elaludtam, a leghülyébb pillanatokban. A laborban egy műanyag lavórban (én a lábamat áztattam ilyenben otthon), a lavór alján víz, a rózsaszínű egyszerhasználatos tűk kibontva, és a nő abból kapott ki egy tűt, hogy ő most vért vesz tőlem. És én mondtam, hogy most vagy előttem bont ki egy új tűt és azzal vész vért, mert hepatitisz és HIV és satöbbi, vagy elmegyek. A pitsa közölte hogy nem fog új tűt kibontani egy olyanért, mint én. Eljöttem, mondtam a dokinak hogy ez és ez történt, a doki közölte, hogy hallott rólam, és ha én ilyen okostojás vagyok, akkor nyilván nem is vagyok beteg.

Nekem a legrosszabb élményem az volt, amikor apukámnak levágták a lábát. És miután kitolták a műtőből és magához tért, reszketett a fájdalomtól. Semmit se csináltak.

A másik, amikor mentő hozta haza, és úgy vették ki a mentőkocsiból tél közepén, hogy csak egy pelenka volt rajta kint az utcán minuszban.

Az 5 emeleti erkélyen volt kint a húgom, es pont látta amikor megjöttek. Akkor kiabált le húgom, hogy takarják már be! Es rohantak le.

Amikor mentő vitte kórházba, fájdalmai voltak, de órákon keresztül a folyosón feküdt. Ha próbáltunk elkapni valakit, csak tovább mentek.

Azert voltak néha jó tapasztalok is. Bár nehéz visszaemlekezni ilyenre.

Az biztos, hogy az ilyen bunkoknak vissza szólnék ahogy csak lehet. Elég az embernek a baja, meg a kiszolgaltatottsaga. Nem kell még belé is rúgni egyet vagy megalazni.

Az ilyen ne emberekkel foglalkozzon. Szedjen hangyát.

Persze vannak szituácíók amikor pont akkor nem lehet, de később fel tudod jelenteni és/vagy elkuldeni a k..va anyjába.

Láttam én már olyat, amikor az orvos lekezeloen beszélt (nogyogyasz) a nő meg beolvasott neki. Az ilyen orvos nem százas az biztos. Lenéző, arrogáns és akkor még elvárná, hogy pucéran terpeszben feküdj fel a vizsgálóasztalra? Vicces.

Engem hazaküldtek a sürgősségiről mikor bementem vagyis vittek mert magasból estem és nem bírtak el a lábaim.

Röntgen és szerintük nincs törés.

Másnap ismerőssel visszakerültem, kiderült hogy mindkét lábam eltört, úgyhogy első körben gipszelő aztán be is fektettek.

Bent is volt pár bunkó. Két friss gipsszel a nővér szerint miért rakom ilyen lassan azokat a gipszeket a párnára (kézzel raktam fel), azert ez nem fájhat ennyire, már gipszben van..

4 napig kellett bent feküdni de megkaptam ugyanettol a novertol hogy minek fektetnek ezzel be, csak foglalom az ágyat.

Nőgyógyászomhoz elmentem, mert durván és rapszodikusan szedtem magamra nagyon nagy mennyiségű súlyt, és elég gyanús volt orvos anyukám szerint is, hogy ez nemcsak evés és mozgáshiány eredménye lehet (nyilván kicsit az is benne volt, de nem olyan szinten, hogy indokolta volna). Orvos erre: az biztos nem nőgyógy. probléma, biztos nem gyógyszer miatt van, le kellene állni a nassolással. Hét hogy ő felír vmi gyógyszert, amiben kevesebb hormon van, de semmi értelme, csak hogy tudjam.

Pár hónapra rá másik, sokkal értelmesebb doktornál kiderült, hogy PCOS-em van. (vagyis volt, mert azóta elmúlt, mivel sikerült leadnom azokat a kilókat)

Sajnos van tapasztalatom… :((

Pszichiátrián voltam, felnőtt ellátásban, és arról semmi jót nem tudok mondani…

Ezzel ellentétben a pécsi gyermek és ifjúság pszichiátriáról csak jókat tudok mondani! Kedvesek és segítőkészek voltak az ápolók, kaptam diagnózist, és megfelelő gyógyszeres kezelést, lélek vigasztaló művészet terápiákon vehettem részt hétköznap minden délután (amiket még külön imádtam is), és bátran kijelenthetem hogy az orvosok is mind hozzáértők, és profik voltak… (nekem négy év alatt három pszichiáterem volt, és mindegyikükkel teljes mértékben elégedett voltam) és ami a legfontosabb, hogy mindig jobban voltam amikor haza engedtek, mint mikor be lettem fektetve… ÚGYHOGY A PÉCSI GYERMEK PSZICHIRŐL CSAK JÓKAT TUDOK ÍRNI…

Na de a felnőtt ellátás…

Az katasztrófa…

Hála istennek nyílt osztályon voltam, de már a környezet sem volt kedvező… (leszakadt szekrény ajtó, nem nyitható kukák, horror filmbe illő recsegő TV a folyósón, ja és friss tizennyolc évesként nyolcvan éves infúziós nénik között lenni sem volt túl kellemes…

Na de az ellátás…

Egyik este rám tört egy elég erős pánikroham, ennek alapja az intenzív halálfélelem volt…

Szaporán vert a szívem, kapkodtam a levegőt, remegtem mint a kocsonya, és zokogtam, hogy nem akarok meghalni… Erre az ügyeletes orvos bejött a szobába “segíteni”, és közölte velem hogy úgy viselkedek mint egy öt éves, majd minden empátia nélkül, szavakkal megnyugtatni egyáltalán nem próbálva hasra fekvésre utasított, és a fenekembe nyomott egy alprazolám injekciót… (ami nem mellesleg még traumatizált is, mert amikor erre intenzíven vissza gondolok, remegni kezdek, mondjuk ez a tű fóbiámnak is betudható) de nekem senki ne mondja hogy nem az az első ilyenkor, hogy szavakkal próbálja az orvos megnyugtatni a beteget…

Aztán az én kezelőmnek említettem, hogy a gyermek klinikán azt mondták, ADHD-s vagyok, erről papírom is van… Megkérdeztem az orvosomat hogy ezzel mit lehet csinálni, majd közölte, hogy felnőtt korban nincs ADHD… (pedig mindenhol lehet róla olvasni hogy van, és más szakemberek is azt mondják hogy kezelnek felnőtt kori hiperaktivitás és figyelemzavart is…)

Ápolók:

Egyik este olyan fél tizenegy táján bejött az éjszakás a kórterembe, és megkérdezte, hogy miért nem alszok még… Mondtam neki, hogy azért, mert nem tudok…

Hozott egy altatót, és mondta hogy nyeljem le… Én pedig megtettem…

Másnap este sem tudtam aludni, más volt az éjszakás… Ezúton én mentem ki megkérdezni, hogy kaphatok e egy altatót, mire az ápoló azt felelte, hogy ilyen fiatal betegeknek nem adnak altatót…

Én erre elmondtam neki, hogy a tegnapi éjszakás mégis adott egyet… (hát nem kellett volna)

Másnap az volt a nappalos, aki előző nap volt az éjszakás (akitől kaptam az altatót) Kimentem hozzá hogy jelezzem, hogy a stressztől megint megy a hasam, mire ő így felelt: “Engem nem érdekel, nem beszélgetek veled…” megkérdeztek miért… Folytatta “Meghazudtolod az embert, ilyeneket találsz ki, hogy rád erőltetem az altatót… Én ma nem szólok hozzád, azt csinálsz a hasmenéseddel amit akarsz…”

(Egy szóval nem mondtam hogy rám erőltették az altatót, annyit mondtam, hogy kaptam) Tehát egy teljes napig bármi problémám volt, nem mertem szólni (mindig csak egy ápoló volt) Tehát ahhoz az egy szem ápolóhoz nem fordulhattam, ha bármi gond volt… Este édesanyám beszélt vele amikor jöttek látogatni, estére már hajlandó volt velem kommunikálni, de ilyen pánikosan, egy pokoli nap volt…

Aztán egy másik este hozták a gyógyszert (ami nem úgy nézett ki mint azok, amiket eddig szedtem) ezért megkérdeztem az ápolónőt, hogyha szabad tudnom, milyen gyógyszereket kapok?

Válasz erre: “Hát tudja a f@szom, nem fogom neked most vissza keresni”

És a végére hagytam a kedvencemet…

Egy negyedik ápolóról beszélek, aki éppen az egyik szobatársam infúzióját próbálta beszúrni, mindeközben végig mondta a magáét, hogy “na ezek a vénák jól elszöknek az én tűm elől”

Ekkor még úgy gondoltam, hogy ő biztos jó fej a maga módján…

Figyeltem az időt, tényleg nem volt egyszerű megszúrni az asszonyt…

Mikor végre sikerült, megszólaltam hogy: “Na húsz perc alatt sikeresen szép munkát végeztünk”

Mier ő így felelt:

“Miért? Mi a f@sz van? Ki akarod rakni az internetre? Ha ekkora nagy ember vagy miért nem te csinálod b@szd meg… Ilyen kis taknyos pics@jú semmirekellők ne szóljanak bele az én munkámba…”

Erre csak annyit válaszoltam, hogy “köszönöm szépen”

Mire ő folytatta: “köszönheted is, hozzám képest az vagy! Majd akkor p0fázzál bele ha te is húsz évig ezt csinálod, addig foglalkozzál a saját dolgoddal”

A végén megpróbáltam neki megmagyarázni hogy egyáltalán nem úgy értettem, még elnézést is kértem, de ő csak annyit mondott, hogy “nem érdekel”, és kisétált a szobából… (továbbra is csak egy ápoló volt, úgyhogy egy újabb napnak néztem elébe, amikor nem szólhattak senkinek ha segítség kellett…

(Utólag visszagondolva lehet hogy félre érthető voltam, de egyáltalán nem arra céloztam hogy bénának tartottam volna az ápolónőt, csupán csak egy kis empátiát akartam felé mutatni, baráti, vicceskedő stílusban, dehát sikerült hülyén fogalmaznom…) DE KIKÉREM MAGAMNAK! Egy ápoló ne beszéljen így egy beteggel! Egy ápolónak kutya kötelessége lenne türelmesnek maradni a beteggel… Ezt a hangnemet még akkor sem üthette volna meg, hogyha tényleg bunkó stílusban, rossz szándékkal szólok hozzá… (dehát még azt se tettem)

Igazából ez az a bent fekvéses sztorim volt, amikor betegebben távoztam, mint érkeztem…

Édesanyámmal hétfőn úgy harcoltuk ki a zárójelentést, és most itthon, önerőből gyógyulgatok… (mert ezt a traumát ki kell hevernem)

Természetesen kerestünk egy magánorvost, huszadikára van időpontom… Remélem addig nem lesz semmi baj…

A Mohácsi kórházat pedig próbálom messziről elkerülni, és mielőbb intézni egy ideiglenes pécsi lakcímet, mert ezerszer inkább tartoznék a rétutcai pszichihez (mert arról eddig még csak jót hallottam), vagy akármelyik másikhoz, de ez maga volt a pokol…

Őszintén síratom, hogy már nem tartozhatok a pécsi gyerekhez, de hát ez van, sajnos felnőttem… Mentális betegnek lenni pedig nagyon nem egyszerű Magyarországon… Vannak jobb és rosszabb korszakok, de ez egy nagyon komplex téma… (aki hasonlóba van, az tudja) remélem majd sikerül talpra állnom, mert szívem szerint inkább semmilyen kórházba nem szeretnék kerülni…

És szurkolok mindenkinek hogy senki ne kerüljön oda!

És a mentális betegségek tekintetében bátran mondhatom, hogy néha többet segít egy jóízű nevetés, támogató barátok, vagy egy csupa szív háziállat rendszeres szeretgetése mint egy kórházi bent fekvés…

(De a pécsi gyermek pszichiátriát még mindig csak ajánlani tudom, attól tényleg nem kell félni!)