Az egészségügyben tényleg olyan jók az orvosk/ápolók mint mondják, csak a rendszer meg a felszerelés rossz körülöttük, vagy ez kamu és ők sincsenek a toppon?

Is-is. Nyilván vannak olyanok is az eü-ben, akiket alapból nem lett volna szabad odaengedni (mint bármelyik másik szakmában), de sokan vannak, akiket maga a rendszer tesz olyanná, amilyen. Én az orvosi oldalt tudom leírni. Igen, az eszközpark hiánya irtó nagy probléma, sokszor érzek tehetetlenséget, hiába akarok segíteni, hiába tudom mi a megoldás, nincs hozzá megfelelő felszerelés. Tagja vagyok pár csoportnak, ahol a legújabb technológiákat mutatják be, néha nagyon ideges tudok lenni, hogy mindezt én is csinálhatnám, de hát hol és mikor?

A betegek is sokszor megérik a pénzüket. Önmagában az elég dühítő, amikor úgy kell tömegeket ellátni, hogy azok életükben egy forint tb-t nem fizettek, mondjuk ki, élősködői a társadalmunknak, de ők követelik a legtöbbet és a leggyorsabban. Miközben irtó nagy hiányokkal küzdünk, el sem tudod kérdező képzelni, hogy mennyi minden vizsgálat, kezelés van, amire konkrétan nulla pontot, azaz nulla forintot kapunk, mert valaki valamikor úgy gondolta, hogy erre nem jár. Csakhogy nem én döntöm el, hogy milyen eset jön be az ajtón és attól még én dolgoztam vele.

Fogorvos vagyok amúgy. Mikor hallgató voltam és sírtam az anatómia atlasz felett azt éreztem, hogy ezt az egészet csak a 7 számjegyű pénz fogja tudna kompenzálni. Mióta dolgozom, azóta pedig úgy vagyok, hogy nem minden a pénz. Mindenki csak annyit tud rólunk, hogy biztos tele vagyunk zsozsóval, de azt bezzeg gondolom senki nem irigyli, amikor a tbc-s cigány szájába mászok bele tályogot megnyitni. Igen, többekről tudni lehet, hogy tbc-sek. El nem tudom mondani, mennyi energiám megy el olyan dolgok miatt, hogy elmagyarázzam a betegnek, mikor is van rendelés, mert arra nem veszi a fáradtságot, hogy leolvassa a honlapról, vagy esetleg a rendelő ajtajáról. A munkám majd fele egyáltalán nem orvosi diplomával kapcsolatos dolgokból áll, próbálok embereket megtanítani fogat mosni, mert a lakosság egy igen jelentős hányadának ez semmilyen szinten nem megy, próbálok utána nézni, hogy Pista bácsi kis kerek fehér tablettája, meg hosszúkás sárga kapszulája vajon milyen gyógyszereket takarhat, mert Pista bácsi az egy dolog, hogy azt sem tudja mit szed, de arról sincs fogalma, hogy amúgy mire. De le is tagadják simán, ha attól gyorsabb ellátást remélnek, az egyetlen szerencsém, hogy a háziorvossal egy épületen belül dolgozom és ha kétségem támad a beteg megbízhatóságát illetően, akkor őt kérdezem. Futottam már bele így vérhígítósba, olyanba, ami mellett nem is szabad fogat húzni. Letagadta.

A soron kívül beeső eseteim döntő többsége egyáltalán nem sürgős. A szokásos történet: most unta meg, nem mer így nekimenni a hétvégének, vagy éppen arra járt. Csak éppen ezzel megszívatom azt, aki vette a fáradtságot és kért időpontot, amit lehet a munkájához vagy a gyerekéhez igazított, meg magamat, aki szintúgy jönnék haza a gyerekemhez (vagy a másik rendelésemre). Ha soron kívül jön valaki, akkor az azt jelenti, hogy a másik vár. Lehet 5 percet, lehet 50-et. Lehet csak egy ilyen eset jön, lehet 5.

A kedvenc betegtípusom, akinek annyira fáj ,hogy mindenképpen jönni szeretne, de szigorúan csak a rendelés végén, mert hát ő dolgozik, ő nem tud bármikor jönni (annyira azért nem fáj ugye, hogy dolgozni ne tudjon), de egy telefont nem tud megereszteni, hogy amúgy érkezne, hanem mikor már pakolunk beállít és még ő van a világon a legjobban felháborodva, amiért nem mosolyogva és kávéval várjuk őt, aki dolgozott. Ennél egyel cifrább, mikor másnap megtudom a háziorvostól, hogy az illető táppénzzel otthon van.

Egy-egy ilyen történet után nem mindig tudok én is mosolyogni, bár igyekszem a betegeket nem összemosni, hanem egymástól függetlenül kezelni, de rosszabb napokon, amikor egymás után bejön 5-6 ilyen történet, akkor már nehezen megy.

Orvosként teljesen osztom a 24-est, sőt a probléma forrása nagyon nem az orvosok fizetése volt. Rossz a megközelítés. Egyrészről az orvos szakképzett asszisztencia nélkül nem sokra megy, ugyanígy hiába a nagy lóvé a számlán, ha egy csomó kezelés felszerelt kezelők hiányában nem is jön szóba, vagy sok éves várólistával.

Az egészségügy komoly hiányokkal küzd, miközben 100 millió forintok tűnnek el évente azért, mert:

egyrészről a szakdolgozók nem a kompetenciáiknak megfelelő munkát végeznek. Mint ahogy írtam a 23-mas válaszomban, amíg éppen megtanítok valakit fogat mosni, pont ki is műthetnék egy bölcs fogat is, előbbi a 7. osztályos egészségtan óra feladata lenne.

Másrészről kéne egy kis egészségkultúrát tanulni, nem csak azt, hogy hogyan tisztálkodjunk úgy, hogy ne betegedjünk meg, de igenis kellene egy kis felelősséget vállalni a saját egészségünkért. A világ összes pénze rákölthető arra, aki akkor találja ki, hogy tulajdonképpen segítséget kér, amikor az amúgy évek óta jól látható hererákja már mindenhova is áttétet adott, de ugyanígy említhető a 200 kilós Mari néni is, aki követeli a kedvezményes inzulint, de esze ágában sincs lefogyni. Vannak országok, ahol akkor jár a kedvezmény, ha az illető megtett mindent, hogy az ne alakuljon ki: eljárt szűrésekre, nincs elhízva, nem dohányzik, tud fogat mosni stb. Csak Magyarországon bármelyik kormány azonnal belebukna abba a politikába, ha közölné, mától kezdve Géza bácsi lesz kedves leszokni a dohányzásról, vagy fizesse a tüdőgondozó díját, azt kap egy 6 számjegyű összeget minden hónapban. Ezért csinálja azt a kormány, hogy nem öl bele egy forintot sem az eü-be, hanem szépen lassan kivérezteti, aki tud, az megy úgyis magánba (tehát végeredményben így is úgy is fizet érte az ember), a többiek meg szépen állhatnak sorba, azt kapnak valamit, ha jó jó, ha nem akkor is ez van. Mert azt direktbe nem fogja lenyelni senki sem, hogy többet kell fizetni, így viszont ráadásul lehet minket, orvosokat hibáztatni, hogy mennyi pénzt kapunk, mégsem látjuk el a betegeket. Mindemellett van egy komoly bérfeszültség is, hiszen éppen az nem kapott emelést, akinek a leginkább járna: a szakdolgozó.

Eddig kórházakról szóltak a kommentelők, holott ott vannak a háziorvosok meg a szakorvosok is. Közöttük is van lelkiismeretes és felszínes tudású is. Engem a háziorvos által a cukorbetegségre felírható egyik gyógyszerrel majdnem eltettek láb alól, mert nem vették észre, hogy 2 év alatt 30%-ot csökkent a hemoglobin szintem. Amikor szakorvoshoz fordultam, ő is csak bámulta a számítógépe képernyőjén az orvosoknak szóló sillabuszt és közölte, hogy nincs a mellékhatások között az, amit én tapasztaltam. Amikor az orra alá toltam az idegen nyelvű orvosi szakirodalomból általam kibányászott szakcikket, akkor unottan félretolta. 1 évig szedette velem azt a gyógyszert, ami láthatóan nem hozta a várt hatást, sőt a mellékhatások jelentek meg, mire azt dünnyögte, hogy kevés a dózis. Nekem kellett megmondanom, hogy milyen gyógyszert próbáljunk ki és milyen dózisban. Amikor kontrolra visszamentem az egészen kiváló labor eredménekkel, akkor nem értette, hogy az ő sillabusza szerinti aluldozírozás mellett hogyan lehetnek kiváló mérési eredmények. Láthatóan fogalma nincs arról, hogyan kell optimalizálni egy technológiát (jelen esetben gyógyszerezni egy beteget).

Csak annyi mentséget tudok felhozni az ilyen esetekre vonatkozóan, hogy nagyon a mélyére kell hatolni a dolgoknak, hogy a megoldáshoz közelíteni lehessen. Nincs annyi ideje az orvosnak, hogy valóban elmélyedjen a laboreredmények és a páciens állapota tekintetében és feltételezhetően nem is tanítják meg őket a logikus gondolkodásra, arra meg nem lehet kötelezni őket, hogy elmélyedjenek a vonatkozó szakirodalom tanulmányozásában.