Milyen az ápolók/nővérek egy napja?

Akkor elmondom bővebben. Bár a most leírtakat nem mostanában fogalmaztam meg.

Én, 32 évet - lassan krisztusi életkort elérve - húztam le az egészségügyben nővérként. El kellett jönnöm a munkahelyemről, miután onnan vitt el a mentő, és nem tudtam megvárni, hogy legközelebb a halottszállító vigyen el. Robotoltam szinte megállás nélkül, ha szabadnapot kaptál sem lehettél biztos benne, hogy meg is kapod - ez csak egy opció volt. WC-re alig volt időnk elmenni, a kajaidőnket mindig le kellett dolgozni. Emellett nem csak a látogatók, sokszor a gondozottak közt is akadt aki szidalmazott minket. A kollegák sem voltak mindig kedvesek. Annyit kellett dolgozni, hogy szinte utól sem érted magad a munkában - hiába volt munkarend. Nem csak az ízületeim plusz a derekam sinylette meg, hanem a sok sz@rság, hogy mindent a szívemre vettem: megártott. Meg kellett műteni a szívem - most már életem végéig szívgyógyszert kell szednem. Ez egy szép szakma, de a lehetetlen elvárások miatt élve megnyúz, feldarál is kiköp.

És most ide rakom azt az írást, amit nem én írtam, DE a 90%-a velem is megesett. És elmondanám: sosem vártam el a csúszópénzt, ha kaptam, elfogadtam, mert hosszú idők folyamán rájöttem: ha nem fogadod el, azt hiszik kevesled. Én azt az elvet vallom: Ha adnak - fogadd el. ha ütnek - szaladj el. Ugyanolyan lelkiismeretesen láttam el azt, aki nem adott hálapénzt. És igen, nem mindig voltam kedves, de tudták, hogy akkor valami gond van. Mert sokan, nagyon sokan szerettek azért, mert látták, hogy együttérző vagyok. Íme az írás, és mindenki gondoljon amit akar:

Én vagyok az a nővér...

Tisztelt Hozzátartozó! Elnézést, hogy levelemmel zavarom, de úgy érzem, muszáj a bennem már rég óta gyűlő megbántottság-cseppeket Ön elé ontani, mert belefulladok, és azt nem engedhetem. És vagyok olyan marha, hogy még mindig hiszek...

Tudja, kedves Hozzátartozó, én vagyok az a nővér, aki éppen körmöli a kismillió baromságok egyikét (amit az okosok kitaláltak, mert a Papír Szent és Sérthetetlen, akkor is, ha minimális feltételek sincsenek ahhoz, hogy az rajta lévő követelményeknek eleget tegyünk), amikor Ön (naponta többször) köszönés nélkül megy el a nővérszoba előtt. Én vagyok az a nővér, aki éppen eteti Ön hozzátartozóját, naponta többször. Én vagyok az a nővér, aki éppen (naponta többször) mossa a székletet Ön hozzátartozójának fenekéről, vagy, ha nem segít a hashajtó, szó szerint kibányássza azt! Én vagyok az a nővér, aki, akár a hangya, testsúlya többszörösét képes emelni (naponta többször), hogy az Ön hozzátartozója fel tudjon ülni/állni, és hogy kényelmesebb legyen neki. Én vagyok az a nővér, aki több évet tanult, szabadidejében (!) továbbképzésekre jár, nem csak azért, mert kötelező, és feltétele a munkájának, hanem mert érdekli is a szakmája... Én vagyok az a nővér, aki éppen ezerháromszázadszor (naponta többször) magyarázza el az Ön hozzátartozójának, hogy mit miért nem, vagy igen. Én vagyok az a nővér, aki felsorolhatatlanul sok és mérhetetlenül felelős munkát végez (naponta többször) azért, hogy az Ön hozzátartozójának jobb legyen, vagy, hogy egyáltalán életben maradjon! Én vagyok az a nővér, aki (naponta többször) fentről parancsot kap, és végrehajta azt. Én vagyok az a nővér, aki (naponta többször) nem esik kétségbe, ha saját magára kell hagyatkoznia, amikor az Ön hozzátartozója hirtelen rosszul lesz. Én vagyok az a nővér, aki esténként, esetenként akár 300 szem tablettát adagol ki az Ön hozzátartozójának úgy, hogy nem tévedhet. Én vagyok az a nővér, aki otthonról hoz pl… alsóneműt az Ön hozzátartozójának, mert Ön messziről elkerüli őt. Én vagyok az a nővér, aki az orvos hanyagságáért, hibájáért tartja a hátát Öntől és/vagy hozzátartozójától. Én vagyok az a nővér, aki félrefordul, és nyel, amikor Ön átadja a „parát” az orvosnak, miközben nekünk ismétlem, köszönni sem tud. Én vagyok az a nővér, akitől mindig, folyamatosan szeretne valamit az Ön hozzátartozója, ha mást nem, hát annyit, lesz-e aznap a doki, és ha igen, lesz-e vizit – és ránk néz Ön, és az Ön hozzátartozója csúnya szemmel, mert mi nem tudjuk azt, hiszen honnan is tudnánk… Én vagyok az a nővér, akinek pelenkáért kell koldulnia Önhöz, mert az egészségügynek nincsen pénze annyi eszközre, amennyi kellene. Én vagyok az a nővér, akinek be- és leszakad a háta/válla/dereka, szétcincálódtak az idegei, akinek a bele éhbérért lóg, mert az Ön hozzátartozójának szüksége van rám, nekünk meg az éhbérre. Én vagyok az a nővér, aki – miközben az orvos félreáll – igyekszik megfékezni az Ön agresszív hozzátartozóját, hogy az, míg ki nem józanodik, vagy meg nem nyugszik, ne tehessen kárt se önmagába, se másba. Én vagyok az a nővér, aki a bőrét viszi a vásárra, mert az Ön hozzátartozójának mondjuk TBC-je van. Én vagyok az a nővér, aki a (jogos) pályaelhagyók, és a "kiöregedés" miatti létszámhiány okán egyre többet dolgozik, egyre kevesebb létszámban az Ön hozzátartozójáért. Én vagyok az a nővér, aki nem csak az Ön hozzátartozójának kell megfeleljen, hanem Önnek, a főnökeinek, és a kollegáinak is. Én vagyok az a nővér, akin óriási mind a lelki, mind a testi teher, a mérhetetlen felelősség, akin az Ön hozzátartozójának élete múlik, és akibe mindenki beletörölheti a lábát.

Én vagyok az a nővér, aki (naponta többször) mostanában gyakran eltöpreng: nem fogja az Ön hozzátartozóját eztán ápolni, hanem fogja a kalapját, és köszön. Elköszön. Nem, nem azt fogja mondani: viszlát.

Én vagyok az a nővér, aki lassan szívesebben lenne bármi más, mint nővér.

Én vagyok a sokezer csalódott, kiégett és kihasznált, elfáradt nővérek egyike. Isten Önnel.

Bocsánat, egy nagyon fontos dolog lemaradt: hála és köszönet azoknak a hozzátartozóknak, akik azt mondják: jó napot! Hangosan, és érthetően...

Örülök, hogy egy hozzám hasonlóan empatikus, többet törődő kollégámmal találkoztál.

Amikor ezen az oldalon olvasgatok, szinte csak azt látom, hogy hanyag, nemtörődöm, erre a szakmára abszolúte alkalmatlanok dolgoznak nővérként, de ez nem igaz.

Én is találkoztam olyannal, aki keveset csinált, de mindig úgy adta elő, mintha a tripláját dolgozná. Csakhogy mindig be volt valaki mellé osztva, aki megcsinálta a nagy részét, amit felesben kellett volna.

Én is dolgoztam gyerekek mellett, de amiről az írás szól, az már az idősek otthonára vonatkozik. Nem könnyebb, mint a kórház. Sőt. ott cserélődnek a betegek, az idősek otthonában - sokáig - nem.

Remélem, máskor is, ha szüksége lesz, csak olyan ápolónővel találkozol, akiről most írtál.

S ha már itt tartunk, hagy kívánjak Boldog Újévet, előre is! :)

Most ezt úgy írják mintha az ember bűne, szégyene lenne ha a hozzátartozója beteg.

Elismerem, hogy kemény munka az egészségügy. De a legtöbb ember keményen dolgozik. Nekem is le kell dolgoznom az ebédszünetet és minden nap túlórázok. Ingyen. Nekem is adnak bőven feladatokat, rossz döntéseket hoznak a fejem fölött és aránytalanul nagy a felelősségem. Nekem is ugyanúgy megvannak a stressztünetek. Stb.

Ez egy mindennapos dolog. A legtöbb magyar így dolgozik.

Ezzel együtt! Nem dolgoznék egészségügyben, mert NAGYOBB kihívásnak tartom mint a saját munkámat, stb. Szóval megértem a frusztrációt.

De úgy látom, sok eü. dolgozó elfelejti, hogy másoknak is kemény az életük, ugyanúgy dolgoznak látástól mikulásig,tetejébe ott a beteg hozzátartozójuk, akiért aggódni kell, és ha kérdezni mernek valamit a hozzátartozó állapotáról akkor ha egyáltalán válaszra méltatják, akkor leugatják mint a kutyát, esetleg a hozzátartozóval bánnak méltatlanul, ha nem fizet az ember csúszópénzt.

Elfelejti a sok eü dolgozó, hogy nem csak nekik nehéz. Én már szinte soha semmivel nem megyek orvoshoz, a mostani gondomat is inkább youtube videok alapján próbálom megoldani, meg meditációkkal, mert már ott tartunk hogy a magándokik is úgy beszélnek az emberrel mint egy darab xarral. Nem akarok az egészségügy "terhére lenni" mert csak a megalázást, az undort, a kioktatást kapja az ember. Nem csoda hogy nem akarnak köszönni. Lehet, hogy nem MERNEK köszönni, meg ne zavarják a nővérkét. Mindenkinek sok már az embertelen bánasmód,amiből sajnos kevés kivétel akad.