Fontos! Segítene valaki? Dohányosok és nem dohányosok egyaránt!

Én 50 éves koromban, 2 éve hagytam abba a dohányzást, előtte 30 évig dohányoztam, az utóbbi években kemény láncdohányosok voltunk a férjemmel együtt. A szagok nekem nem voltak már kellemetlenek /utána annál inkább/, viszont az, hogy a legtöbb cselekedetemet az utóbbi években már a cigitől tettem függővé elvezetett arra az elhatározásra, hogy bármilyen áron, de abba akarom hagyni. Már szégyelltem magam dohányzós helyzetekeben ( utcán, társaságban, szégyelltem magam, hogy nem szégyellek az utcán rágyújtani...) dühös voltam magamra, hogy ha egy 10 fős tásaságból ketten kimennek dohányozni, biztos, hogy az egyik én vagyok. Én fölöttem ne uralkodjon senki, főleg ne egy haszontalan, büdös, lélektelen tárgy!Arról nem is beszélve, hogy az ember azzal a gondolattal fekszik és kel, hogy mikor lesz tüdőrákos. Ez motoszkált bennem éveken keresztül, de amikor élesben ment volna a dolog, mindig gyenge voltam. Őszintén imádkoztam is, nagyon kemény elhatározással és bízva abban, hogy sikerül, de sorra kudarcot vallottam. Körülbelül ebben az időben kezdett a férjemben is megfogalmazódni ugyanez az érzés ( ő is fiatal kora óta szívta ) és aztán már ketten

kezdtünk harcolni. De így már sokkal könnyebb volt. Ismét elhatároztuk és most már valamiért könnyebb volt, igaz én pár hétig szipákoltam az elektromos cigit, legtöbbször csak úgy töltés nélkül, mintha golyóstollat szívnék:-) de bevált. Az elhatározás első napjától nem gyújtottunk rá és azóta sem. Nem kívánom, nem érdekel, felőlem fújhatják rám is, nem zavar. Történt már azóta sok minden, de semmilyen helyzetben nem kellett volna ez az érzelmi mankó. Becsapja magát az, aki azt mondja, hogy ezt meg azt rágyújtás nélkül nem tudja elviselni, meg, hogy megnyugtatja. Ugyanúgy elvisel az ember dolgokat, ha meg nyugodt, akkor nem a cigitől nyugodt.

Tudom, hogy ez így leírva szépen hangzik, de nehogy azt higgyétek, hogy könnyű volt. Nehéz volt, de nem lehetetlen.

Aztán pár hét múlva, mikor tudatosult bennem, hogy valóban meg tudom állni, hogy ne gyújtsak rá, na onnantól kezdve hatalmas büszkeség töltött el. Onnan éreztem, hogy már nem fogok visszaesni, mert ez a büszkeség-győzelem önmagam felett, ez az érzés sokszorosan felülmúlta a dohányzás adta látszat örömöket.

Hát ez az én sztorim, ezért ajánlom, hogy keressen mindenki társat a leszokáshoz, mert az egymás bíztatása /esetleg ellenőrzése/, hogy na még egynap, na ez is eltelt cigi nélkül, megbeszélni hogy holnap sem, igenis be tudom tartani...így szépen lepereg az a pár nap és egyre távolodsz a kényszertől, hogy rágyújts.

Olyan érzés, mintha valami béklyót sikerült volna lerángatni magadról, sokkal de sokkal szabadabb az ember.

(Azt nem mondom, hogy könnyedebb,mert 10-15 kg plusz feljött:-))

Nekem a szüleim dohányoztak, és mivel a gyerekeknek a férfi- illetve nőideáljukat a szülők nagyban meghatározzák, nekem a dohányzás ezzel összekapcsolódott. Idővel kifejezetten erotikusnak találtam a cigit (férfiaknál meg a szivart), és én is elkezdtem 14 évesen. Most húsz vagyok, és még mindig szenvedélyes dohányos. Leszokni soha nem fogok, csak 1-2 évig letenni, ha gyereket szeretnék (úgy tervezem, hogy egy évvel a "babaprojekt" megkezdése előtt leteszem, és míg szoptatok nem szívok).

20/N

A környezetemben mindenki láncdohányos volt, vagy most is az. A szüleimmel, hát egészen hideg a kapcsolatunk, nem igazán érdekeltem sem én, sem a tesóim őket, választási lehetőségem nem volt, nagyjából én neveltem fel őket, ha a szüleimen múlt volna a gyerekek hat-hét felé kerültek volna haza a bölcsiből, oviból suliból, végigjártam ezt az egészet, tudtam jól mit jelent az, hogyha állandóan én vagyok az utolsó akiért eljönnek, hogyha a csoporttársaid még mondják is, hogy ő úgyis utolsónak marad. Lassan megszoktam, viszont anyámnak feltétlen pottyantania kellett még három kölyköt, félreértés ne essék, imádom őket, csak nem értem, hogy nem okult az én hibámból, neki nem való gyerek. Kész. Lényegében én neveltem őket, aztán ahogy nekem is egyre több lett a gondom, aztán a cigi segített, kezdtem a piros marboroval, mondanom sem kell kellően beszédültem tőle, kegyetlen jó érzés volt. Most meg itt vagyok 21 évesen azóta is cigizem, azóta is lenyugtat, azóta is kell. Mindhárom tesóm tinikorban van, küzdök velük eleget.

Családi háttér, nagyjából ennyi az oka, amúgy a sors iróniája hogy a szüleim gondosan ügyeltek arra, hogy ne szokhassak rá, mégis ez az egy meghatározó dolog van amit eltanultam tőlük, mert gyereket vállalni már nem is tudom, hogy akarok-e.

Viszont azzal egyetértek, hogy vannak kegyetlen bunkó dohányosok, még mikor a kicsik sokkal kissebbek voltak képes volt odaállni a babakocsi elé, és a gyerek arcába tolni a cigit. Azt hittem leütöm..

Nem értem az emberekbe hogy nem szorult annyi empátia, hogy a másik felsőjét nem égetjük ki, meg a babákból nem csinálunk passzív dohányost?

Ha gondolod: daise89@gmail.com az e-mailom, kérdés esetén nyugodtan keress meg, csak már nem akartam kisregényt írni, szívesen segítek neked, mint egy láncdohányos.

21/L

Én 15 évesen szoktam rá a dohányzásra, mikor felsőbb iskolába kerültem!Sokan dohányoztak mellettem így én is rászoktam nehogy lemaradjak valamiről!Eltelt lassan 10 év és elkeztem dolgozni a munkahelyemen senki nem dohányzik így engem is cikiztek, hogy milyen "büdös" vagyok stb... Már 1 éve nem dohányzom azt nem mondom, hogy leszoktam, mert néha nagy a kisértés, de kitartó vagyok!Nagyon nehéz úgy megállni, hogy párom, édesanyám, barátaim ...dohányoznak!Nehéz megállni mikor egy olyan helyre ülök be a barátaimmal ami dohányzó!Nem várhatom ell tölük, hogy ne oda üljünk, mert csak engem zavar a füst!Soha nem hittem el, hogy mennyire lehet érezni a füstöt mindenen és mióta nem dohányzom azóta már mesziről megérzem ha valaki donyányzik vagy dohányzott!

Remélem elég kitartó leszek és nem fogok soha rágyujtani!