Hogyan vizsgáltassam ki magam, ha nincs pénzem? (Asperger/depresszió/aspi teszt) Tapasztalatok?
Bocsánat, hosszú lesz, de köszönöm mindenkinek, aki végigolvassa és még tanácsokkal is szolgál.
26 éves koromra eljutottam odáig, hogy valami tényleg nem stimmel velem. Mindig is zárkózott voltam (nem félénk, egyszerűen csak nem szerettem közel engedni magamhoz az embereket), utálom, ha hozzám érnek, szeretek ellenni a saját kis világomban a saját kis dolgaimmal, ez megnyugtat, viszont a társas helyzetekkel, a beszélgetéssel, csevegéssel nem tudok mit kezdeni. Dolgoztam több helyen, egyedül a könyvtárban húztam hosszabb ideig, mert a könyvek jelenléte megnyugtat (nemcsak az illatuk, a tény is, hogy ott vannak), de a többi munkahelyemről rendszeresen kimaradoztam, vagy ott hagytam. Mivel a családomban előfordult az öngyilkosság, meg alapból úgy kb. tizennyolc éves korom óta (mikor egyetemre kellett volna mennem, de azt is ott hagytam) még befelé fordulóbb lettem, és úgy három hónapja ott hagytam az utolsó munkahelyem is (egy olyan helyen dolgoztam, ahol mindig kedvesnek, csevegőnek, érdeklődőnek, nyitottnak kellett lenni, és a sok "önmagam elfojtása" egy idő után olyan sok lett, hogy hetekig alig bírtam kimenni az utcára), szóval ezek után úgy döntöttem, elmegyek pszichológushoz. Igen ám, de először a pszichiáterhez (tb alapú) kellett mennem, neki kellett volna átutalnia a pszichológushoz (az szabadságon volt, egyébként nem tudtam, hogy ez alapból így működik), ő viszont, amellett, hogy a bent töltött öt percem alatt egy flegma, lenéző valakit hozott, megállapította (öt teljes perc alatt), hogy, mivel huszonhat évesen nehéz megszólalnom és elmondanom egy idegennek, mi bajom van, "csecsemőállapotban" vagyok, a pszichológus rám sem fog nézni gyógyszeres kezelés nélkül, így beutalt kórházba, hogy majd a gyógyszerezés után menjek vissza. Ennyi volt a tb alapú próbálkozásom.
Tervben van a magánpszichológus, de mivel nem dolgozom (nem tudok; van, amit el tudok végezni - eddig minden munkahelyemen meg voltak velem elégedve a precizitásom, a szorgalmam, a monotonitástűrésem miatt, habár mindig probléma volt, hogy keveset beszélek -, de falun élek, így sok lehetőségem nincsen), így természetesen nem finanszírozható számomra. (Egyelőre. Azért keresek munkát, csak nehéz, mert bár most jobban vagyok, nem akarok visszaesni csak azért, mert megint olyan helyre erőszakolom be magam, ahova nem vagyok való.) Időközben beszéltem egy fiúval, aki szintén küzd "mentális zavarokkal" (önértékelés, depresszió), és aki mellesleg azt is megemlítette, hogy aspergeres. Utánanéztem, videókat néztem, olvastam stb., és bár nem minden "illik" rám, de sok minden igen. (Az aspi tesztet is kitöltöttem, ahol 36/7 lett az eredmény.) Arra gondoltam, ha elmennék diagnosztizáltatni magam, az egy jó lépés lenne, mert még ha ki is derül, hogy nem vagyok aspergeres, legalább azt hagyhatom, és elindulhatok egy másik úton. (Úgy értem, hogy ha alapból mondjuk elmegyek pszichológushoz / pszichiáterhez, aki gyógyszeres kezelést javasol a folytonos szorongásomra, és elkezdem, de mondjuk valójában aspergeres vagyok, az akkor egy rossz út lenne, mert olyasmit kezelnék, ami nem a probléma forrása.)
Viszont megnéztem, és elég drága a vizsgálat ára, konkrétan egy teljes fizetés. (Azon gondolkoztam, hogy még ha dolgoznék, se biztos, hogy ki tudnám fizetni...) Szóval a kérdésem az lenne, hogy ilyen esetben mit tehet az ember? Amikor dolgoztam, mindig levonták a tb-t, mégsem megyek vele semmire, mert a tb-s ellátás nagyívben tesz rám, mint az a pszichiáteres esetből is kiderült. Most nem dolgozom, és a problémáimat nem tudom kezeltetni, mert nincs pénzem, holott tb-m meg van. De igazából csak akkor törődnek veled, ha pluszban is fizetsz.
Talán rosszul látom.
Ui: nem mondom azt, hogy biztosan aspergeres vagyok, csak egy lehetőség lett volna, amit ki akartam zárni, hogy ha nincs, akkor mondjuk intenzíven máshová forduljak... De hogyan? Sosem lesz ennyi pénzem egy vizsgálatra, ami nem is biztos, hogy segít a bajom meghatározásában. Akkor?
válasza:SOTE Pszichoterápiás intézeti részleg Budapesten a Klinikákoknál a Balassi utcában TB alapon megdiagnosztizál.
Engem úgy diagnózisoztak meg Aspergerrel tavaly, hogy azt se tudtam, hogy ilyen van. Volt pár hónap várólista, aztán 4+2 hét bentfekvés (gyógyszerek nélkül) és meglett az eredmény. Mindenre választ kaptam azalatt a 25+ év során és MÁKom meg AOSZ kártyám lett.
Ha már az emberek képtelenek megérteni és tolerálni engem, legalább legyek kiszolgálva minimálisan (életem végéig minimális pénzjuttatás, szinte ingyenes tömegközlekedés), ha már önálló életvitelre képtelen vagyok az állapotom miatt.
válasza: válasza:De ha nem voltak furcsa szokásaim kiskoromban, kétlem, hogy anyukám azt mondaná, hogy voltak.
Meg amúgy is. Nem tudom, hogy mondjam... de én nem szoktam hazudni... vagy ha mégis becsúszik, az rossz érzéssel tölt el, és nagyon hamar visszaszívom.
válasza:Szia!
Sok mindenben magamra ismertem az írásodban, és én is hasonló cipőben járok. Igaz, nem Magyarországon, hanem az Egyesült Királyságban élek, így mégis némiképp más a helyzet, itt egy fokkal előrébb járnak az autizmus/Asperger felismerésében. Itt nem mondják rád, hogy "képzelt beteg vagy" (max. gondolják, de az a magánügyük). Én jelenleg az első szűrésen vagyok túl, amely szerint valóban enyhén autista vagyok, jelenleg a hivatalos diagnózishoz várok időpontra. Államilag támogatott terápia itt se nagyon van felnőtteknek, de rengeteg a közhasznú illetve önsegítő szervezet, amelyeknek a szolgáltatásait igénybe lehet venni a diagnózis után. Én ezért szeretném a diagnózist. Otthon ilyen téren nem tudom, mi a helyzet, de érdemes lenne felvenne a kapcsolatot otthoni autizmus/asperger szervezetekkel, pk jobb tanácsot fognak adni, mint itt a magukat pszichológiai képzettség és személyes tapasztalat nélkül is szakértőnek képzelő hozzászólók.
Mióta egyébként felismertem ezt magamban, több hasnonló történettel találkoztam. Magamról annyit, hogy a családomban az öcsémről régóta tudjuk, hogy autista, noha a hivatalos diagnózist a 90-es években nem sikerült otthon egy szakembernek sem felállítania, hiába hordták a szüleim évekig pszichológushoz. Hisz - hozzám hasonlóan - teljesen normális ütemben fejlődött a beszéde, és nem verte a fejét ritmuikusan a falba. (Bocs a szarkazmusért, pl. a hagyományos felfogás szerint erre sem lehetnék képes.) Viszont nagyon komoly gondjai voltak változások kezelésével, iskolában való beilleszkedéssel, tanulással, kézügyességgel etc. A mai napig nem tart szemkontaktust, nincsenek barátai, nem jár el otthonról, echolál (szó szerint ismétli amit a TV-ben illetve környezetében hall, mellesleg ezt édesanyám is csinálja), és csak az őt érdeklő témákról tud beszélni hosszabban.
Nekem ezzel szemben mindig volt 1-2 közeli barátnőm, noha a társas kapcsolatoknak kb. 26-27 éves koromig csak a felszínét értettem, illetve annyit, amennyit a könyvekből összekapartam magamnak. Négy évesen magamtól tanultam meg olvasni, onnantól kezdve nem lehetett a könyveket kifeszegetni az ujjaim közül - hiperlexiás voltam, amikor átmentünk a nagyszüleimhez, ahelyett, hogy velük beszélgettem volna, a postaládájukba bedobott reklám újságokat, magazinokat etc. végeztem ki. Az iskolában is ennek, illetve a nagyon jó memóriámnak + matek iránti érdeklődésemnek köszönhetően éltanuló voltam. Mégis, 12 évesen voltam először súlyosan depressziós, hisz annak, hogy Aspergeresként úgymond normális életet éltem, az volt a velejárója, hogy állandóan túltelítettek az ingerek. 15 évesen 4 hétig az akkori OPNI-ban voltam a Hárshegyen, 19 éves koromra annyira borzasztóan elviselhetetlennek éreztem mindent, hogy komolyan megpróbáltam öngyilkos lenni. Mégis, a velem beszélő orvosok közül soha, senki nem gyanakodott autizmusra.
23 évesen aztán, amikor anyagilag már megtehettem, elmentem magánterapeutához, 3 év alatt sikerült összeszedni magam, aztán még pár évbe telt, mire megfejtettem, mi történt velem, a családunkkal. Az Egyesült Királyságba való költözésem után sokkal szabadabbnak kezdtem érezni magam, és érdekes módon ennek hatására mind jobban felszínre jöttek az autista vonásaim, amiket addig - a túlélés érdekében - elnyomtam magamban. Súlyos depressziós időszakaim is megszűntek, noha a mai napig vannak levertebb periódusaim, amikor irritálnak az emberek, de már nem omlok össze, nem hat rám bénítóan. Fokozatosan megtanulok türelmes lenni magammal, elfogadni magam.
Sokat segít, hogy hozzám hasonlók társaságát is keresem, ezt mellesleg neked is ajánlanám. Aki nem éli/élte át ezt vagy hasonlót, az nem fog megérteni. (Ironikus, hogy állítólag az autistáknak nincs empátiája - tapasztalatom szerint a nem autistáknál nagyon sokszor ugyanúgy nem működik, illetve még kevésbé. Ahogy némely fenti hozzászólás is mutatja.)
Azt, hogy a munkahelyedre való bejárás, ahol folyamatosan szerepet kell játszanod, kimerít, teljesen megértem. Ezen csak az segít, ha olyan helyet találsz, ahol szerepjátszás nélkül is elfogadnak. Amihez viszont az kell, hogy te is elfogadd magad, Aspergerrel vagy anélkül.
Tehát azt javasolnám, szakértő szervezetek segítségét, autista fórumokat, blogokat keress, és ne a gyakorikérdéseken várj jó válaszokat autizmus témában, mert sajnos még mindig nagy sötétség van a fejekben ezzel kapcsolatban.
válasza:Köszönöm. Videókat néztem a témában, meg könyveket szeretnék olvasni. Viszont anyukámat kérdeztem, szerinte nem voltam furcsa, annyiban voltam más, hogy kitűnő tanuló voltam meg visszahúzódó, de hát ez egy csomó nem autistára is igaz. Ahogyan az is, hogy az ember mindig kívülállónak érzi magát.
A mi családunkban is van autista, de ő távolabbi rokon, és nem aspergeres. (Másodunokatestvérem.) Legalábbis ő az egyetlen, aki diagnosztizált.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!