Totális elkeseredettség a jelen helyzet miatt, szerintetek túlreagálom? Bővebben lent.

Előre leszögezném, nem sajnáltatni jöttem magam, hiszen tudom, hogy senkinek sem könnyű ez a helyzet, gyakorlatilag az egesz világ szenved. Mégis úgy érzem olyan szinten el vagyok keseredve, hogy sokszor élni sincs kedvem, a halàl is jobb lenne ennél a bizonytalan, félelmekkel teli helyzetnél. Látszólag mindenem megvan, van párom, szeretjük egymást, mèg mindketten dolgozunk, van mit ennünk. De a tudat, hogy már semmi sem a régi,és ki tudja meddig nem is lesz, és nem láthatom a családtagjaimat, a szeretteimet egyszerűen felemészt. Nap, mint nap borzalmasabbnál borzalmasabb gondolatok kerítenek hatalmába, rémálmok gyötörnek,elkèpzelem a legrosszabb forgatókönyvet, hogy elveszítem egy szerettemet a járvány következtèben. Az nem érdekel annyira, ha én elkapom (persze nyilván vigyázok, megteszek mindent, hogy ez ne történhessen meg), lassan az se ha esetleg bele is halok.Egy hónapja még boldogan terveztem az esküvőmet is, most meg egy szempillantás alatt elsöpörte terveimet, a sok-sok szervezkedést a koronavírus... És amikor ezen jár az eszem még önzőnek, és rossz embernek is érzem magam, hogy ki vagyok én, hogy ezen bánkódom, holott csak egy vagyok a sok közül, és sokkal nagyobb problémák is vannak most a világban, emberek sokasága vesztette el munkahelyét, sokan a szeretteiket, és még mennyien fogják... De attól mèg nagyon szomorú vagyok, és mikor próbálom elterelni a gondolataimat, mindenfélével, munka, tanulás, főzés, takarítás, edzés stb, az is csak ideig-óráig segít, utána jönnek újra a sötét gondolatok. Teljes depresszió kerített hatalmába, úgy érzem, voltam már nagyon a padlón,és alapból egy befelé forduló típus vagyok, de azt hiszem ennyire még soha. Az étkezési zavarom,amiből évekkel ezelőtt sikerült kijönnöm, most újra kezd eluralkodni rajtam, és hatalmába kerítenek az önpusztító gondolatok. És olyankor még fokozódik a remenytelenseg érzése, a pánik,hogy jön a felismerés: külső segítséget sem tudok kérni, mert jelenleg minden orvosnak és meg talán a pszichológusnak is, kisebb gondja is nagyobb annál, mint, hogy valaki épp nincs jól lelkileg a kialakult helyzet miatt. Munkan, vásárláson kívül nyilván én se mozdulok ki, és még a bezártságot egész türhetően is viselem, a tudat, hogy minden tönkrement, és talán már soha semmi nem lesz a régi, az keserít el teljesen. Sokat vagyok egyedül most, hogy èpp egy hétig itthon vagyok, mert párom úgy dolgozik, hogy heti 3x24 órát, és ilyenkor ha magamra maradok sokat sírok egész nap. Most is, pl aludni sem tudok, 22 körül elaludtam, de aztán 1 órája kb felebredtem, és nem tudok visdzaaludni, gyötörnek a negatív gondolatok. Már nem tudom mivel tudnám legalább kicsit enyhíteni a szenvedést ilyenkor, kissé elterelni a gondolataimat, hogy tűrhetőbb legyen. Szerintetek túlreagálom, vagy jogosak az érzéseim, mit tudnek tenni? Nagyon szépen kérem,hogy csak olyan válaszoljon, aki meg tudja állni, hogy nem hurrog le. Köszönöm!