Együtt lehet-e élni - egy súlyos betegség következményeként megmaradó - állandó székelési (és ezzel összefüggő állandó vizelési) ingerrel, vagy ebbe bele lehet csak őrülni? Van, akinek hasonló problémával kell megküzdeni?

Csak röviden: a végbél betegsége következtében lényegében az a két választás volt: hogy vagy megmarad ez az érzés, ezzel együtt kell élni, vagy pedig a végbél kivezetése történik. Végül az előző következmény maradt fenn, az orvosok szerint ez volt a szerencsés eset. A műtét nélkül gyakorlatilag a biztos halál jött volna. Ugyanakkor ezzel az érzéssel élni nagyon nehéz, főleg így ötven év körül, amikor azért az ember még tervez egy időre. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az ideget ért sérülések miatt folyton az az érzet, hogy állandóan WC-re kell menni, de "eredmény" csak a szokásos időszakban van. Úgy három óránként WC-re megyek, a fennmaradó idő pedig azzal telik, hogy próbálok az inger ellenére nem reagálni. Nagyon nehéz érzelmileg, időnként belegondolok, hogy nem a kivezetést kellett-e volna választani. Ha érthető voltam, kíváncsi vagyok, van-e hasonló élethelyzet, és hogyan lehet ehhez "hozzászokni" anélkül, hogy az ember teljes önbecsülése felborulna.