Olyat látok ami nincs is, bántom magam, bántok másokat, ez normális?

Volt már, hogy este felébredtem az éjszaka közepén. Előszőr kinyitottam a szemeim. A párnám mellett egy fekete telefont láttam. Semmi szín, olyan volt mint egy 3D-s árny. Megpróbáltam megfogni, de nem tudtam a kezem átment rajta. Nem értettem, hogy mi van... Megcsíptem magam. Fájt.Éreztem, határozottan ébrenvoltam. Lassan felültem és lenéztem (emeletes ágyam van) és három árny alakot láttam. Lassan mozogtak. Ott álltak az ágyam mellett, de nem néztek fel rám. Határozottan láttam őket! Ott voltak... Egy nő, egy férfi és egy kissebb gyerek (apummal, hugommal és anyummal éltem). Nem mertem lemenni. Nagyon féltem bebújtam a takaró alá. Már majdnem sírtam és szép lassan elnyomott az álom. Másnap reggel semmi nyomuk nem volt. Aztán évekkel késöbb borzasztóan szorongtam, féltem. Hosszú folyosó van a házunkba. Kinéztem és láttam ahogy áll ott valaki. Engem nézett. Nem mertem egyedül lenni. Sírtam a félelemtől egyedül... Hallottam és láttam őket.

Aztán... anyum elég gyakran rajtam vezette le a dühét... Néha kezet is emelt, de a lelki terror volt a specialitása. Olyanokat mondott, hogy mennyire bányja, hogy megszülettem, meg, hogy egy öröme sincs bennem... Szinte minden nap szorongásba tartott.... Sokat sírtam. Volt, hogy vágtam is magam és attól megnyugodtam. Boldogabb lettem. Amikor kissebb voltam, kb olyan 6 éves mindig iylenkor a fejem izomból vertem a falba. Annak is ilyen hatása volt...

Néha elgondolkodok, hogy milyen jó érzés lenne másokat bántani. Nagyon gyorsan felkapom a vizet apróságokon. Legutóbb is elképzeltem ahogy megragadom hugom a hajánál fogva és addig verem a fejét a falba ameddig pépes nem lesz. És olyan jó érzés volt márcsak elképzelni is... Vagy egy kisbabára rátaposni és nézni ahogy kijönek a belei. Egy idegesítő kutyába belerúgni majd otthagyni...

De ezek az érzelmek nagyon gyorsan változnak bennem. Van, hogy segítek másokon, van, hogy vihogva beléjük rugok. Ha valakit megütök akit eddig még nem, az boldogsággal tölt el. Gyakran gondolkodok azon, hogy milyen jó lenne egy egy személyt bántalmazni.

Van, hogy minden okés és egyszer, csak belelovalom magam a problémákba, ideges leszek, rongálok, sírok....

Izgulni nemigen szoktam. Teljes nyugdotsággal tudok véget vetni egy kapcsolatnak, nemizgulok a jövőm miatt. Nem érdekel, hogy milesz velem, csak sodródok...

Nem hiszem, hogy ez teljesen normális lenne... Szerintetek ez miért van?

Trollok kíméljenek....