Mit lehet kezdeni lelki üresedés/kiürültség ellen?
Egy ideje - igazából elég hosszú ideje - áll ez fenn nálam. Semmi nem jó és semmi nem rossz igazán, de valamitől mégis rosszul érzem magam "lelkileg" mindig.
Minden olyan...olyan...semmilyen. Minden csak megtörténik.
Nem tudom jól érezni magam úgy igazán, még "hangulatjavító" szerekkel sem.
De ugyanígy nem tudok sírni sem. Még a nagyon rossz időszakokban is inkább alakul ki valamiféle hisztérikus vihogás (ez már több mint egy éve van így). A síráshoz legközelebb pár hete álltam, de még akkor sem ment. Nem igazán tudok érzelmeket kimutatni sem, a beszélgetés másokkal nagyon nehézkés, vagy inkább semmilyen. Mindenféle "hivatali kötelezettséget" elintézek komolyabb beszélgetések nélkül. Nincsenek közelebbi ismerőseim, érzelmileg nem kötődöm senkihez, minden dolgot és hatást ami történik velem kénytelen vagyok magamba folytani, mert nem nagyon van kinek elmondani.
Kórosan elkezdtem károsan étkezni, sajnos szépen észrevétlenül átcsúsztam ebbe a kategóriába. Undorító, igazából függőség-szinten állok bizonyos dolgokkal. Próbáltam részeg is lenni (mások vidámak részegen) de csak a szédülés jött össze, amúgy semmi hatás. Illetve még egy hányás a végén, de szándékosan hányattam meg magam, hogy ne fájjon a gyomrom. Ezt még próbáltam úgy is, hogy előtte bevettem nyugtatót, de még úgy sem volt hatása. Marad a szokásos semmi-kedv, keserűség illtve az a rohadt merevség, kimértség, ridegség amit gyűlölök, de nem vagyok képes feloldódni.
Emlékeimtől is szenvedek, de most ebbe nem megyek bele, nem célom az hogy sajnáljanak (sőt, civilben tagadom, hogy bármi bajom volna, nem látja rajtam senki maximum a "de meghíztál" meg ilyenek jellegűen). Az emberi kapcsolataim rosszak, bár valamilyen szinten tudatos a távolságtartó (több ismerősöm - különböző helyekről és szituációkban - borderline személyiségnek nevezett, ami - végigböngészve a leírásokat - még igaz is. Sajnos emiatt nagyon változó kihez hogy viszonyulok még az emlékeimben is. Van akit évek óta nem láttam mégis hol úgy érzem hiányzik (ha ez hiányzás egyáltalán?) hol meg gyűlölöm őket.
Szörnyű, milyen rosszul fogalmazom, régen egész jól ment, de ebben sem vagyok már a régi.
Ha nagyon rinyálósra sikerült akkor elnézést, nem akartam senkit feldűhíteni.
Kérem, az oldalon tartózkodó engem utálókat, ha felismertek a kérdében kérlek ne gyertek ide direkt szemétkedni.
Köszönöm, ha elolvastátok, a válaszokat pedig külön is.
*Még annyi "probléma" van, hogy nem igazán érzem, hogy lenne normális személyiségem, csupán egy külső héj, egy fal van, amit mutatok - még magamnak is! - és azon túl a nagy káosz vagy semmi van. Számomra halál az "add önmagad"... (nem is megy!) Mindig csak felveszek valamit amit úgy érzem, hogy 1.elvárnak 2.éppen azt érzem jónak 3.csak "ripacskodom" (én annak érzem).
És még ideírom mitől félek a legjobban (élő szóban ki sem merném mondani, terelnék meg ilyenek) - hogy én csak ilyen vagyok, nincs is semmi baj, csak ismán ilyen szaralak vagyok, nem vagyok képes szeretni senkit és egy szemét p--cs leszek mindig is...
A lelki ürességet csak egyféleképpen lehet kezelni. Fel kell tölteni. Sajnos nem mindegy mivel. Olyannal kell, amire Neked van szükséged. Ez lehet szeretet, törődés, elismerés, karriersiker, anyagi biztonság, stb.
Tapasztalataim alapján a magányos/kiközösített emberek, illetve akiknek el van cs*szve a gyerekkoruk, siralmas a családon belüli kommunikáció, azok egytől egyig valami személyiségzavarba kerültek, főleg ha ez kimagasló intelligenciával párosul.
Azt mondod nem van kinek elmondani - Ha gondolod, meghallgatlak nagyon szívesen. Jómagam is súlyos szociális átok vagyok, nem tudok beilleszkedni, rettegek a magánytól, súlyosan irigy/féltékeny vagyok kortársaimra (16-30 évesek) amiért van jogsijuk, voltak külföldön nyaralni, van munkájuk illetve diplomájuk, elvették egy lány szüzességét, saját lakásban élnek saját családdal, képesek talpra állni és azon maradni, kommunikálni. Amiért a legirigyebb vagyok, hogy egy-egy baráti közösség tagjai, amiben nekem soha nem volt részem. Nekik van apjuk vagy pótlékuk, nekem nincs és még mindig keresek.
Szia.
Én mióta az eszemet tudom, próbálok megfelelni az embereknek, nem mondom sokszor inkább el a véleményem, mert félek, hogy ennyire sem barátkoznának velem, de kezdem leszarni, úgyis egyedül érzem magam, a képmutatásnak meg mi értelme.
Odamenni nem igazán merek, mert félek, hogy "zavarok".
A hiányérzed a mellkasban és hasban nálam is megvan, bár úgy igazán csak néhanapján jön elő, hálisten'.
Ha találnál igazi, hozzád hasonló barátokat, akikkel néha tudsz egy jót beszélni, nem mondom, hogy elmúlna teljesen, de rengeteget segítene, kimozdulnátok, vagy akármi, mert hiába nem érzed így, szükségünk van a társaságra, egyedül becsavarodnánk.
Ha szeretnéd, szívesen beszélgetek veled, meghallgatlak én is.
/L/
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!