Folyton nyomorultul érzem magam. Kiskori problémáim miatt lettem ilyen? (többi lent. )

Csak röviden:

Amikor ovis voltam folyton megvertek,megaláztak,anyumék sosem értek rám,a nővéreimet idegesítettem (hisz akaratos kislány voltam,mint ekkor mindenki),ezért nagyon sokszor egyedül voltam.Oviban nem nagyon voltak barátaim,aztán a suliban sem ötödikig.Mostanában ha látom facebookon hogy valaki fent van,folyton arra gondolok hogy ő azonnal le akar lépni mert itt vagyok én.Ezt élőben is szoktam érezni,pedig a barátaim ezerszer mondták már hogy nem így van,de én ezt nem hiszem el...Folyton rossz dolgokon jár az eszem ha egyedül vagyok (kivéve ha az elmúlt órában valami nagyon jó történt,mondjuk sokszor semmi sem vidít fel).Bolondos,kedves,okos lánynak tartanak,de nagyon sokszor ok nélkül bunkó vagyok mert,mert...nem tudom...egyszerűen agresszívvá válok.Folyton verekedni,tönkre akarok tenni dolgokat,elmélázok hogy kit hogyan kínoznék/ölnék meg.Ezt mind magamban.A szüleim nagy problémát jelentenek,hisz folyton a Jövőről hablatyolnak hogy mekkora egy fos lesz mert,nem lesz pénzünk,ha a nagyszüleim meghalnak alig lesz más rokonom,hogy egy szemétdombban élünk stb...Apukám folyton bűntudatot ébreszt bennem,akkor is ha nekem van igazam.Belém nevelte az "NBS" szabályt(Ne Bízz Senkiben),mert a való életben csak magunkra számíthatunk.Anyukám gúnyos megjegyzéseket tesz dolgokra,egy kicsit megsavanyodott szerintem,mert már egy éve hogy eltávozott tőlünk az anyukája,aki gonosz volt és folyton megverte őt és a testvéreit.Amikor kórházba került azt mondta "Menjetek a pokolba!"...A szüleim mások előtt előtudják adni hogy mi tökéletes család vagyunk,de otthon...Vissza kanyarodva rám,folyton rosszul érzem magam,félek attól hogy kitagadnak,hogy antiszoc leszek vagy ilyesmi...Ez kamaszkor vagy a nyomasztó itthoni lét és a régi dolgok miatt van?